Bokszolóknál látható támadó pozíciót vettünk fel egymással szemben a szőnyegen. Igyekeztem elvenni Coulson kedvét ettől az egész feszültséglevezetős ötlettől, azonban mint mindig, ha valamit a fejébe vesz, hajthatatlanná válik. Úgyhogy nehézkesen ugyan, de belementem. Mielőtt még bárki is azt hinné, hogy a saját testi épségemért aggódtam, ki kell ábrándítanom - ugyan már, engem felesleges félteni. Azonban Philt... na, őt már annál inkább érdemes lenne.
- Alaposan átgondoltad ezt? - érdeklődtem szívből aggódva a testi sértetlenségéért (vagy leginkább a szellemiért, mivel nem lehet normális, ha önszántából akar verekedni velem).
Sosem bántanám szándékosan a barátaimat, viszont az eléggé zaklatott lelki állapotomat tekintve nem igazán voltam benne biztos, hogy képes leszek visszafogni az indulataimat. Néha hajlamos vagyok kicsit elragadtatni magam. És ennek már nem egy ember látta, hallotta vagy éppen tapasztalta a kárát.
- Nyugalom! Színtiszta izom vagyok. Meg sem fogom érezni - jelentette ki túlzásba vitt és ismeretlen eredetű önbizalommal - hiszen, valljuk be őszintén, benne minden van, csak fizikai erő nincs, így nem értem, mire fel ez a nagy önbizalom.
A válaszától lemondóan elmosolyodtam, végül lesz, ami lesz alapon támadásba lendültem. Nem vártam meg, amíg felkészül vagy elszámol háromig, mivel abban nem lett volna semmi izgalom. Mégsem érte váratlanul a be nem jelentett jobb horgom, ugyanis könnyűszerrel elhajolt az ütés elől. Engem nem könnyű lenyűgözni, mégis alaposan meglepett és büszkévé tett a gyors reakcióideje - ez azt jelenti, hogy jó hatással vagyok rá és végre tanult tőlem valamit az évek alatt a harcművészet terén.
Nem törtem le az első sikertelen támadás után, hanem belelendülve az edzésbe, a harci helyzettől feltüzelve kezdtem bele a második mozdulatba. Ezúttal a bal kezemmel próbáltam sérülést "okozni", azonban ezt is kivédte. Amitől összezavarodtam. Mi történt Coulsonnal, hogy ilyen jó stratéga lett hirtelen? Vagy csak én lassultam le?
Nem hagytam, hogy teljesen a hatalmába kerítsem a kudarc fájdalma, ezért bevetettem mindent, amit csak tudtam. Ütöttem, rúgtam, ugráltam, taktikáztam, kerestem a gyenge pontokat, igyekeztem egymás után többször is kigáncsolni, megingatni, legyűrni az ellenfelemet. Megfeledkeztem arról, hogy fizikailag gyengébb és ügyetlenebb nálam, ugyanis ő sem törődött ezzel. Csak segíteni szeretett volna nekem (pontosabban rajtam). Amiért kimondhatatlanul hálás voltam neki, így ennek jeléül - és azért, hogy meg ne bántsam az elutasító viselkedésemmel - belementem a játékába, ezzel is edzésben tartva magamat. És valamilyen szinten őt.
10 perc folyamatos védekező-támadó taktika után Phil egyszerűen nem bírta tovább szuflával, emiatt pedig sikerült "levennem a lábairól". Fáradtan terült el a szőnyegen és zihálva, kimerülten nézett fel rám, amitől akaratlanul is elmosolyodtam.
- Igazad van - tettem csípőre a kezeimet most már teljesen lehiggadva, mire kíváncsian hallgatta a mondandómat - Nem ártana neked egy kis edzés.
Úgy tűnt, nem erre a mondatra várt tőlem, ugyanis először meglepetten és kissé talán sértődötten nézett fel, majd mivel mindig is képtelen volt rám haragudni, jókedvűen mosolyogva, hitetlenkedve megrázta a fejét.
- Ha te mondod, akkor biztos így van - nyújtotta ki felém az egyik kezét, segítséget kérve tőlem, hogy talpra állítsam.
Jókedvűen karoltam belé, hogy felsegítsem, azonban ahelyett, hogy ő állt volna fel, nagy csattanással én találtam magam a földön, közvetlenül mellette. Igazából kiszámítható és kissé talán gyerekes lépés volt tőle, hogy így állt rajtam bosszút, viszont nem akartam elrontani a hangulatot, így hagytam neki, hogy lerántson.
- Oké, ezt megérdemeltem - nevettem el magam megadóan.
- Persze, hogy megérdemelted. Ezért csináltam - kérte ki magának komolytalanul, mire szórakozottan belebokszoltam a vállába.
Elérte a célját. Egy rövid időre elterelte a figyelmemet arról, amit Fury a nap folyamán a fejemhez vágott. Fogalmam sincs, hogyan sikerült ez neki, de nagyon jól esett, hogy törődött velem. Eltartott egy darabig, amíg jobban megismertük egymást, mégis, mikor ez megtörtént, azóta úgy tekintek rá, mint követendő példára. Mint egy családtagra. Mint egy idősebb testvérre, aki nem ítél el az eddigi tetteimért, hibáimért. Ezért talán azon kevesek közé tartozik, aki ténylegesen ismer engem, a valódi énemet, nemcsak a látszatot, amivel a világ is tisztában van.
- Egyébként hogy van Audrey? - érdeklődtem a csellista barátnője felől - Minden rendben van veletek?
- Szerencsére igen. Holnap elutazik Portlandba egy nagyobb előadásra.
- Tényleg? Portlandbe? - csodálkoztam ámuldozva - Add át neki gratulációmat! Nagyon ügyes, már jóval korábban kiérdemelhette volna ezt az előadást.
- Igen, tudom - értett velem egyet bólogatva - Egyébként mit tervezel holnapra?
Megdöbbentett ez a váratlan témaváltás, ráadásul Coulson nem az a fajta ember, aki az ilyesmire kerek-perec rákérdezne. Emiatt úgy gondoltam, jogos a homlokráncolás részemről.
- Azt hiszem, meglátogatom a nagymamámat - böktem ki kissé zavartan - Régen voltam már nála.
- Értem - reagált komoly hangon, amiből már tudtam, hogy most jön csak a dolog nehezebbik része - Akkor jobb lesz, ha felkészülsz rá, hogy nem te leszel nála az egyetlen látogató.
Nagy nehezen sikerült kinyögnie. Nem kellett magyarázkodnia, értettem a célzást, tudtam, kiről beszélt és ettől kicsit sem lettem boldog, amire szerintem ő is számított, ezért nem mondta rögtön, mikor megjelent itt. Mérgesen felálltam a szőnyegről, anélkül, hogy ránéztem volna és megindultam a cuccaim felé, hogy összepakoljak és hazamenjek.
- Ezért kerestél meg, Coulson? - kérdeztem fennhangon, hogy a távolság ellenére tisztán hallja nemcsak a kérdést, hanem a hangnemet is, amivel éreztetni kívántam a csalódottságomat és a haragomat felé - Hogy elmondd nekem, álcázva kell elmennem az egyetlen élő rokonomhoz?
- Sajnálom, Renée, az igazgató kérte, hogy szóljak, számíts....
- Nem érdekel, mit mondott - fordultam az immár feltápászkodott kollégám felé, a kelleténél talán durvábban félbeszakítva a mondandójában - Leadtam az ügyet, ugyanis többen úgy gondoljátok, hogy alkalmatlan vagyok a vezetésére. Ezek után miért befolyásolja ez az egész pont az én életemet?
- Mert a múltad nagy része, sőt, az egésze ehhez az ügyhöz kapcsolódik - az érvelésétől cinikusan elnevettem magam.
- Ne gyere te is a múltammal! - szinte már könyörögtem neki - Ami volt, elmúlt. Évek óta próbálom jóvátenni a múltbéli hibáimat. Ha már Barton és Fury is állandóan felemlegetik, legalább te ne állj be a sorba!
Személy szerint bejezettnek véltem a beszélgetésünket, ezért felkaptam a táskámat és a kijárat felé sétáltam.
- Renée...
- Jó éjt, Coulson! - kiabáltam vissza köszönésképpen, még hanyagul intettem is egyet - Üdvözlöm Audrey-t.
Másnap délelőtt az idősek otthonában kezdtem. Ugyanúgy keltem, mintha dolgozni mennék, azzal a különbséggel, hogy kivételesen nem rohantam. Könnyen meg tudnám szokni az ilyen reggeleket. Semmi rohanás, semmi feszültség, semmi stressz. Azonban ahogy mondani szokták, ez így túl szép lenne, ha igaz volna.
Hiába voltam dühös a munkatársaimra a tegnap elhangzott "sérelmek" miatt, tettem, amit a főnököm kért. Óvatos és körültekintő ügynök lévén, akárcsak a minap, felvettem a barna parókát és a színes kontaktlencsét. Mint utólag kiderült, nem veszett kárba a külsőmre elpazarolt idő és az alapos felkészülés.
Visszatérve az idősek otthonára, ezt a helyet talán még jobban utálom, mint a kapkodást vagy mondjuk a felelősséget. Szörnyű nézni, hogy vannak olyan családok, akik csak azért zárják be ide az idősebb rokonaikat, mert ők lusták gondoskodni szegényekről. A helyükben én kétszer is átgondolnám, mire lenne szükségem öregkoromra. És az utolsó hely, ahol lennék, az egy gondozóotthon. Nem akarok képmutatónak tűnni, hiszen az én nagymamám is itt él, viszont mentségemre szóljon, mint már említettem, a rokonság többi tagja meghalt és egyedül, ilyen munka mellett képtelen lennék egy szerettemet ellátni. Ráadásul biztos vagyok benne, hogy nem tetszene neki ez az életmód és most a legkevésbé sem hiányzik, hogy csalódást okozzak bárkinek, aki fontos nekem.
Mikor beléptem az otthon ajtaján, már javában zajlott az élet a falakon belül. Mindenfelé tolószékes, mankós vagy éppen járókeretes idősek sétálgattak, beszélgettek, játszottak egymással, akiknek, ha kellett, az itt dolgozó ápolók segítettek elvégezni a létfontosságú, mindennapi dolgokat. Az életnek ez az a része, amit kicsit sem várok. Nem lehet valami kellemes a fizikum felett eljárt idő, a testi leépültség és kimerültség mellett még friss elmével, tehetetlenül élni és várni az örök nyugalmat. Legalábbis én mindig úgy gondoltam, hogy ha majd megöregszem, nem éppen a nyugodt és beletörődő idős emberek közé fogok tartozni, hanem hajthatatlan, nyugtalan és túlbuzgó leszek. Akárcsak most.
- Jó napot! - köszöntem barátságosan a recepciósnak - aki legnagyobb kétségbeesésemre felismert engem, még inkognitóban is (ahhoz képest nekem fogalmam sem volt róla, hogy a tucatnyi nővér közül vajon melyikkel álltam szemben).
- Renée - mosolygott rám a nálam alig pár évvel idősebb nő - Befestetted a hajad? - az emberek megfigyelőképessége néha megdöbbentően... jó.
- Hát, igen, nem árt egy kis változatosság - piszkáltam meg a parókát zavaromban.
- Eddig is nagyon hasonlítottál a nagymamádra, de így... a kiköpött mása vagy - elegyedett velem beszélgetésbe.
- Igen, ezt elég sokan megjegyezték már - mosolyodtam el alig láthatóan - Egyébként történt vele valami rendkívüli, mióta utoljára itt jártam?
- A betegsége miatt voltak kisebb kilengései, de nem súlyosak - olvasott bele a jegyzeteibe - Általában pár perc után visszajött azzal a mondattal, hogy már nagyon várja a látogatásodat - nézett fel rám együtt érzően.
Akármilyen egészséges és jól tartja magát a nagymamám, sajnos őt is elérte a demencia, mint a korabeliek legtöbbjét. Elég alattomos betegség, mivel nincsenek hosszú ideig tartó, kézzel fogható jelei, azonban mikor jelentkeznek a tünetek, mintha évtizedeket felejtene el a beteg az életéből, az ő esetében szerencsére csak pár pillanatra. Ennek következtében 1-2 látogatásomkor előfordult már, hogy egyik pillanatban még vígan beszélgettünk, a másikban pedig fogalma sem volt róla, ki vagyok, aztán mintha mi sem történt volna, ugyanott folytatta, ahol előtte abbahagyta. Az ilyen helyzetek még engem is meg szoktak viselni érzelmileg, pedig tisztában vagyok vele, hogy ez már nem fog változni.
- Értem. És hogy van ma? - érdeklődtem kíváncsian.
- Majd kiugrik a bőréből. Évek óta itt dolgozom, de sosem láttam még ilyen boldognak és meghatódottnak. Talán csak akkor, amikor először eljöttél hozzá - újságolta vidáman.
- Igazán? Miért, mi történt? - kérdeztem meglepetten.
Tényleg nem értettem, mitől dobódhatott fel ennyire, hiszen nem szóltam neki, hogy ma jövök, meglepetésnek szántam. Viszont mielőtt a recepcióstól tudtam volna meg az örömének okát, mondjuk úgy, hogy a válasz egyenesen odajött a recepcióhoz.
- Üdv! - hallottam meg egy kísértetiesen ismerős hangot a jobb oldalamról.
Sosem voltam az az ijedős típus, mégis ugrottam egyet a váratlan köszönés hallatán. És nem éppen amiatt, hogy szóltak hozzám. Hanem a személy kiléte miatt. Abban a pillanatban, amint arcot tudtam párosítani a hanghoz, beszorult a levegő a tüdőmbe, akaratlanul is ökölbe zártam a kezeimet és a pulzusom kiütötte az átlag értéket. Legszívesebben figyelmen kívül hagytam volna, mégsem tehettem. Hiába figyelmeztetett Fury, hiába voltam felkészülve külsőleg, belsőleg egyaránt a véletlen találkozásra, hiába vagyok a színjáték és az érzéketlenség mestere, ettől a hangtól és a hozzá tartozó embertől meginogtam, atomjaimra estem szét - legalábbis ami a lelki nyugalmamat illeti. A látszat alapján irigylésre méltó profizmussal lepleztem az érzéseimet.
Mindez a lelki vívódás alig 3 másodperc alatt zajlott le bennem. Külső szemlélet alapján alig láthatóan összerezzentem a meglepetésszerű belépőtől, az említett személy felé fordultam és először értetlenül, homlokot ráncolva tekintettem rá. Aztán mintha megvilágosodtam volna, a vonásaim kisimultak, barátságossá váltak és szinte észrevehetetlenül elmosolyodtam, mintha csak most jöttem volna rá, kivel is futottam össze.
- Üdv! - köszöntem kedvesen, amire kaptam egy elképesztően, kimondhatatlanul, szívet melengetően... na jó, egy kicsit eltértem a tárgytól, röviden, rám mosolygott.
Ugyanúgy jártam, mint a minap. Gondolatban teljesen elkalandoztam. A zöldeskék szemek ezúttal olyan megbánást és rokonszenvet, kedvességet sugároztak, amik még soha nem tapasztalt szimpátiát váltottak ki belőlem (ami tényleg nem fordult még elő velem ilyen rövid... ismeretség után - ha már nevezhetjük ezt ismeretségnek). Az előző alkalommal ellentétben most sokkal összeszedettebb volt, azonban mintha még mindig nyomasztotta volna valami súlyosabb dolog a "fogságba ejtésemnél".
- Mi járatban errefelé? - érdeklődött barátságos hangnemben.
- Ezt én is kérdezhetném - fordultam felé sejtelmes mosollyal, csípőre tett kézzel - Nem gondoltam volna, hogy a minap történtek után kiengedik az utcára testőri kíséret nélkül - célozgattam komolytalanul.
Szerencsére nem vette magára, értette, hogy csak viccelődni szeretnék vele (arról nem beszélve, hogy akaratlanul is felismertem a folyosón "gyanútlanul" fel-alá járkáló, álcázott S.H.I.E.L.D.-ügynököket), ezért szórakozottan megrázta a fejét.
- Ami azt illeti, van is kíséretem, de most figyelembe vették, hogy a fegyver feltűnőbb, mint az én jelenlétem - reagált a mondandómra, amire halkan elnevettem magam, viszont úgy tűnt, őt csak elkedvtelenítette a téma, ugyanis mikor abbahagytam a nevetést, elég komor tekintettel nézett rám - Még nem adódott lehetőségem... rendes körülmények között... bocsánatot kérni - kezdte szégyenkezve.
- Felesleges lenne - vontam vállat, amivel alaposan ledöbbentettem - Úgy vettem észre, eléggé... zűrös napja lehetett és, bár fogalmam sincs arról, mibe keveredhetett, a helyében talán én is így cselekedtem volna - magyaráztam megértően, amitől a meglepettsége alábbhagyott, helyét leginkább az értetlenség vette át - Ráadásul manapság amilyen veszélyes világban élünk, még szerencsésnek érzem magam, hogy nem esett semmi bajom - tettem hozzá csak úgy mellékesen.
Megnyugtatásnak szántam a kisebb beszédemet, mégis az ellenkezőjét értem el vele. A szőkésbarna hajú férfin úrrá lett a zavartság és a csodálkozás, amitől szóhoz sem jutott. Talán valami rosszat mondtam?
- Hogyan lehet ennyire... elnéző, mikor nem érdemlem meg? - kereste a szavakat értetlenkedve.
- Mindenkinek jár egy második esély.
Nem elégedett meg a válaszommal, azonban inkább nem firtatta tovább az eseményeket. Sokkal inkább foglalkoztatta egy eléggé nyilvánvaló tény, amiről úgy látszik, mindketten megfeledkeztünk. És nekem nem szokásom a feledékenység.
- Hadd mutatkozzam be! - nyújtotta ki felém a jobb kezét halvány mosollyal - Steve vagyok.
- Renée - fogtam vele kezet szintén mosolyogva - Ne vedd tolakodásnak, de... nem lehet, hogy mi már... ismerjük egymást valahonnan? - kérdeztem zavartan, miközben minél gyorsabban igyekeztem elengedni őt, ugyanis furcsa bizsergés fogott el attól, ahogyan hozzáértem - Csak azért, mert... nagyon ismerős vagy nekem.
- Nem hiszem - válaszolt készségesen - Nem jártam a városban nagyon... hosszú ideje.
Nekem mondja? Hiába játszottam a tudatlant, igenis tisztában voltam vele, mire céloz pontosan, viszont nem mondhattam azt, hogy el tudom képzelni, min mehetett keresztül.
- Értem - bólogattam kissé talán bugyután, aztán úgy döntöttem, véget vetek a kis csevejünknek (amit egyébként kíváncsian hallgatott végig a recepciós), ugyanis amellett, hogy késésben voltam, akarva-akaratlanul teljesítettem azt, amiben tegnap félbeszakítottak és amit egyébként már átadtam valaki másnak, de ez mellékes - Ha most megengeded, nekem... mennem kell.
- Igen, persze - mintha csak most tért volna magához, amitől én zavarodtam össze - Elnézést, hogy feltartottalak.
- Nem tartottál fel - vágtam rá talán a kelleténél gyorsabban.
- Rendben - mosolyodott el - Örültem a találkozásnak - váratlanul ismét megfogta a jobb kezem, lassan a szájához emelte és egyenesen a szemembe nézve adott egy csókot a kézfejemre, amire nekem is széles mosolyra húzódott a szám (ha nem tudtam volna visszafogni magam, biztos vöröslött volna a fejem).
- Én is.
- Alaposan átgondoltad ezt? - érdeklődtem szívből aggódva a testi sértetlenségéért (vagy leginkább a szellemiért, mivel nem lehet normális, ha önszántából akar verekedni velem).
Sosem bántanám szándékosan a barátaimat, viszont az eléggé zaklatott lelki állapotomat tekintve nem igazán voltam benne biztos, hogy képes leszek visszafogni az indulataimat. Néha hajlamos vagyok kicsit elragadtatni magam. És ennek már nem egy ember látta, hallotta vagy éppen tapasztalta a kárát.
- Nyugalom! Színtiszta izom vagyok. Meg sem fogom érezni - jelentette ki túlzásba vitt és ismeretlen eredetű önbizalommal - hiszen, valljuk be őszintén, benne minden van, csak fizikai erő nincs, így nem értem, mire fel ez a nagy önbizalom.
A válaszától lemondóan elmosolyodtam, végül lesz, ami lesz alapon támadásba lendültem. Nem vártam meg, amíg felkészül vagy elszámol háromig, mivel abban nem lett volna semmi izgalom. Mégsem érte váratlanul a be nem jelentett jobb horgom, ugyanis könnyűszerrel elhajolt az ütés elől. Engem nem könnyű lenyűgözni, mégis alaposan meglepett és büszkévé tett a gyors reakcióideje - ez azt jelenti, hogy jó hatással vagyok rá és végre tanult tőlem valamit az évek alatt a harcművészet terén.
Nem törtem le az első sikertelen támadás után, hanem belelendülve az edzésbe, a harci helyzettől feltüzelve kezdtem bele a második mozdulatba. Ezúttal a bal kezemmel próbáltam sérülést "okozni", azonban ezt is kivédte. Amitől összezavarodtam. Mi történt Coulsonnal, hogy ilyen jó stratéga lett hirtelen? Vagy csak én lassultam le?Nem hagytam, hogy teljesen a hatalmába kerítsem a kudarc fájdalma, ezért bevetettem mindent, amit csak tudtam. Ütöttem, rúgtam, ugráltam, taktikáztam, kerestem a gyenge pontokat, igyekeztem egymás után többször is kigáncsolni, megingatni, legyűrni az ellenfelemet. Megfeledkeztem arról, hogy fizikailag gyengébb és ügyetlenebb nálam, ugyanis ő sem törődött ezzel. Csak segíteni szeretett volna nekem (pontosabban rajtam). Amiért kimondhatatlanul hálás voltam neki, így ennek jeléül - és azért, hogy meg ne bántsam az elutasító viselkedésemmel - belementem a játékába, ezzel is edzésben tartva magamat. És valamilyen szinten őt.
10 perc folyamatos védekező-támadó taktika után Phil egyszerűen nem bírta tovább szuflával, emiatt pedig sikerült "levennem a lábairól". Fáradtan terült el a szőnyegen és zihálva, kimerülten nézett fel rám, amitől akaratlanul is elmosolyodtam.
- Igazad van - tettem csípőre a kezeimet most már teljesen lehiggadva, mire kíváncsian hallgatta a mondandómat - Nem ártana neked egy kis edzés.
Úgy tűnt, nem erre a mondatra várt tőlem, ugyanis először meglepetten és kissé talán sértődötten nézett fel, majd mivel mindig is képtelen volt rám haragudni, jókedvűen mosolyogva, hitetlenkedve megrázta a fejét.
- Ha te mondod, akkor biztos így van - nyújtotta ki felém az egyik kezét, segítséget kérve tőlem, hogy talpra állítsam.
Jókedvűen karoltam belé, hogy felsegítsem, azonban ahelyett, hogy ő állt volna fel, nagy csattanással én találtam magam a földön, közvetlenül mellette. Igazából kiszámítható és kissé talán gyerekes lépés volt tőle, hogy így állt rajtam bosszút, viszont nem akartam elrontani a hangulatot, így hagytam neki, hogy lerántson.
- Oké, ezt megérdemeltem - nevettem el magam megadóan.
- Persze, hogy megérdemelted. Ezért csináltam - kérte ki magának komolytalanul, mire szórakozottan belebokszoltam a vállába.
Elérte a célját. Egy rövid időre elterelte a figyelmemet arról, amit Fury a nap folyamán a fejemhez vágott. Fogalmam sincs, hogyan sikerült ez neki, de nagyon jól esett, hogy törődött velem. Eltartott egy darabig, amíg jobban megismertük egymást, mégis, mikor ez megtörtént, azóta úgy tekintek rá, mint követendő példára. Mint egy családtagra. Mint egy idősebb testvérre, aki nem ítél el az eddigi tetteimért, hibáimért. Ezért talán azon kevesek közé tartozik, aki ténylegesen ismer engem, a valódi énemet, nemcsak a látszatot, amivel a világ is tisztában van.
- Egyébként hogy van Audrey? - érdeklődtem a csellista barátnője felől - Minden rendben van veletek?
- Szerencsére igen. Holnap elutazik Portlandba egy nagyobb előadásra.
- Tényleg? Portlandbe? - csodálkoztam ámuldozva - Add át neki gratulációmat! Nagyon ügyes, már jóval korábban kiérdemelhette volna ezt az előadást.
- Igen, tudom - értett velem egyet bólogatva - Egyébként mit tervezel holnapra?
Megdöbbentett ez a váratlan témaváltás, ráadásul Coulson nem az a fajta ember, aki az ilyesmire kerek-perec rákérdezne. Emiatt úgy gondoltam, jogos a homlokráncolás részemről.
- Azt hiszem, meglátogatom a nagymamámat - böktem ki kissé zavartan - Régen voltam már nála.
- Értem - reagált komoly hangon, amiből már tudtam, hogy most jön csak a dolog nehezebbik része - Akkor jobb lesz, ha felkészülsz rá, hogy nem te leszel nála az egyetlen látogató.
Nagy nehezen sikerült kinyögnie. Nem kellett magyarázkodnia, értettem a célzást, tudtam, kiről beszélt és ettől kicsit sem lettem boldog, amire szerintem ő is számított, ezért nem mondta rögtön, mikor megjelent itt. Mérgesen felálltam a szőnyegről, anélkül, hogy ránéztem volna és megindultam a cuccaim felé, hogy összepakoljak és hazamenjek.
- Ezért kerestél meg, Coulson? - kérdeztem fennhangon, hogy a távolság ellenére tisztán hallja nemcsak a kérdést, hanem a hangnemet is, amivel éreztetni kívántam a csalódottságomat és a haragomat felé - Hogy elmondd nekem, álcázva kell elmennem az egyetlen élő rokonomhoz?
- Sajnálom, Renée, az igazgató kérte, hogy szóljak, számíts....
- Nem érdekel, mit mondott - fordultam az immár feltápászkodott kollégám felé, a kelleténél talán durvábban félbeszakítva a mondandójában - Leadtam az ügyet, ugyanis többen úgy gondoljátok, hogy alkalmatlan vagyok a vezetésére. Ezek után miért befolyásolja ez az egész pont az én életemet?
- Mert a múltad nagy része, sőt, az egésze ehhez az ügyhöz kapcsolódik - az érvelésétől cinikusan elnevettem magam.
- Ne gyere te is a múltammal! - szinte már könyörögtem neki - Ami volt, elmúlt. Évek óta próbálom jóvátenni a múltbéli hibáimat. Ha már Barton és Fury is állandóan felemlegetik, legalább te ne állj be a sorba!
Személy szerint bejezettnek véltem a beszélgetésünket, ezért felkaptam a táskámat és a kijárat felé sétáltam.
- Renée...
- Jó éjt, Coulson! - kiabáltam vissza köszönésképpen, még hanyagul intettem is egyet - Üdvözlöm Audrey-t.
~~~~~
Másnap délelőtt az idősek otthonában kezdtem. Ugyanúgy keltem, mintha dolgozni mennék, azzal a különbséggel, hogy kivételesen nem rohantam. Könnyen meg tudnám szokni az ilyen reggeleket. Semmi rohanás, semmi feszültség, semmi stressz. Azonban ahogy mondani szokták, ez így túl szép lenne, ha igaz volna.
Hiába voltam dühös a munkatársaimra a tegnap elhangzott "sérelmek" miatt, tettem, amit a főnököm kért. Óvatos és körültekintő ügynök lévén, akárcsak a minap, felvettem a barna parókát és a színes kontaktlencsét. Mint utólag kiderült, nem veszett kárba a külsőmre elpazarolt idő és az alapos felkészülés.
Visszatérve az idősek otthonára, ezt a helyet talán még jobban utálom, mint a kapkodást vagy mondjuk a felelősséget. Szörnyű nézni, hogy vannak olyan családok, akik csak azért zárják be ide az idősebb rokonaikat, mert ők lusták gondoskodni szegényekről. A helyükben én kétszer is átgondolnám, mire lenne szükségem öregkoromra. És az utolsó hely, ahol lennék, az egy gondozóotthon. Nem akarok képmutatónak tűnni, hiszen az én nagymamám is itt él, viszont mentségemre szóljon, mint már említettem, a rokonság többi tagja meghalt és egyedül, ilyen munka mellett képtelen lennék egy szerettemet ellátni. Ráadásul biztos vagyok benne, hogy nem tetszene neki ez az életmód és most a legkevésbé sem hiányzik, hogy csalódást okozzak bárkinek, aki fontos nekem.
Mikor beléptem az otthon ajtaján, már javában zajlott az élet a falakon belül. Mindenfelé tolószékes, mankós vagy éppen járókeretes idősek sétálgattak, beszélgettek, játszottak egymással, akiknek, ha kellett, az itt dolgozó ápolók segítettek elvégezni a létfontosságú, mindennapi dolgokat. Az életnek ez az a része, amit kicsit sem várok. Nem lehet valami kellemes a fizikum felett eljárt idő, a testi leépültség és kimerültség mellett még friss elmével, tehetetlenül élni és várni az örök nyugalmat. Legalábbis én mindig úgy gondoltam, hogy ha majd megöregszem, nem éppen a nyugodt és beletörődő idős emberek közé fogok tartozni, hanem hajthatatlan, nyugtalan és túlbuzgó leszek. Akárcsak most.
- Jó napot! - köszöntem barátságosan a recepciósnak - aki legnagyobb kétségbeesésemre felismert engem, még inkognitóban is (ahhoz képest nekem fogalmam sem volt róla, hogy a tucatnyi nővér közül vajon melyikkel álltam szemben).
- Renée - mosolygott rám a nálam alig pár évvel idősebb nő - Befestetted a hajad? - az emberek megfigyelőképessége néha megdöbbentően... jó.
- Hát, igen, nem árt egy kis változatosság - piszkáltam meg a parókát zavaromban.
- Eddig is nagyon hasonlítottál a nagymamádra, de így... a kiköpött mása vagy - elegyedett velem beszélgetésbe.
- Igen, ezt elég sokan megjegyezték már - mosolyodtam el alig láthatóan - Egyébként történt vele valami rendkívüli, mióta utoljára itt jártam?
- A betegsége miatt voltak kisebb kilengései, de nem súlyosak - olvasott bele a jegyzeteibe - Általában pár perc után visszajött azzal a mondattal, hogy már nagyon várja a látogatásodat - nézett fel rám együtt érzően.
Akármilyen egészséges és jól tartja magát a nagymamám, sajnos őt is elérte a demencia, mint a korabeliek legtöbbjét. Elég alattomos betegség, mivel nincsenek hosszú ideig tartó, kézzel fogható jelei, azonban mikor jelentkeznek a tünetek, mintha évtizedeket felejtene el a beteg az életéből, az ő esetében szerencsére csak pár pillanatra. Ennek következtében 1-2 látogatásomkor előfordult már, hogy egyik pillanatban még vígan beszélgettünk, a másikban pedig fogalma sem volt róla, ki vagyok, aztán mintha mi sem történt volna, ugyanott folytatta, ahol előtte abbahagyta. Az ilyen helyzetek még engem is meg szoktak viselni érzelmileg, pedig tisztában vagyok vele, hogy ez már nem fog változni.
- Értem. És hogy van ma? - érdeklődtem kíváncsian.
- Majd kiugrik a bőréből. Évek óta itt dolgozom, de sosem láttam még ilyen boldognak és meghatódottnak. Talán csak akkor, amikor először eljöttél hozzá - újságolta vidáman.
- Igazán? Miért, mi történt? - kérdeztem meglepetten.
Tényleg nem értettem, mitől dobódhatott fel ennyire, hiszen nem szóltam neki, hogy ma jövök, meglepetésnek szántam. Viszont mielőtt a recepcióstól tudtam volna meg az örömének okát, mondjuk úgy, hogy a válasz egyenesen odajött a recepcióhoz.
- Üdv! - hallottam meg egy kísértetiesen ismerős hangot a jobb oldalamról.
Sosem voltam az az ijedős típus, mégis ugrottam egyet a váratlan köszönés hallatán. És nem éppen amiatt, hogy szóltak hozzám. Hanem a személy kiléte miatt. Abban a pillanatban, amint arcot tudtam párosítani a hanghoz, beszorult a levegő a tüdőmbe, akaratlanul is ökölbe zártam a kezeimet és a pulzusom kiütötte az átlag értéket. Legszívesebben figyelmen kívül hagytam volna, mégsem tehettem. Hiába figyelmeztetett Fury, hiába voltam felkészülve külsőleg, belsőleg egyaránt a véletlen találkozásra, hiába vagyok a színjáték és az érzéketlenség mestere, ettől a hangtól és a hozzá tartozó embertől meginogtam, atomjaimra estem szét - legalábbis ami a lelki nyugalmamat illeti. A látszat alapján irigylésre méltó profizmussal lepleztem az érzéseimet.
Mindez a lelki vívódás alig 3 másodperc alatt zajlott le bennem. Külső szemlélet alapján alig láthatóan összerezzentem a meglepetésszerű belépőtől, az említett személy felé fordultam és először értetlenül, homlokot ráncolva tekintettem rá. Aztán mintha megvilágosodtam volna, a vonásaim kisimultak, barátságossá váltak és szinte észrevehetetlenül elmosolyodtam, mintha csak most jöttem volna rá, kivel is futottam össze.- Üdv! - köszöntem kedvesen, amire kaptam egy elképesztően, kimondhatatlanul, szívet melengetően... na jó, egy kicsit eltértem a tárgytól, röviden, rám mosolygott.
Ugyanúgy jártam, mint a minap. Gondolatban teljesen elkalandoztam. A zöldeskék szemek ezúttal olyan megbánást és rokonszenvet, kedvességet sugároztak, amik még soha nem tapasztalt szimpátiát váltottak ki belőlem (ami tényleg nem fordult még elő velem ilyen rövid... ismeretség után - ha már nevezhetjük ezt ismeretségnek). Az előző alkalommal ellentétben most sokkal összeszedettebb volt, azonban mintha még mindig nyomasztotta volna valami súlyosabb dolog a "fogságba ejtésemnél".
- Mi járatban errefelé? - érdeklődött barátságos hangnemben.
- Ezt én is kérdezhetném - fordultam felé sejtelmes mosollyal, csípőre tett kézzel - Nem gondoltam volna, hogy a minap történtek után kiengedik az utcára testőri kíséret nélkül - célozgattam komolytalanul.
Szerencsére nem vette magára, értette, hogy csak viccelődni szeretnék vele (arról nem beszélve, hogy akaratlanul is felismertem a folyosón "gyanútlanul" fel-alá járkáló, álcázott S.H.I.E.L.D.-ügynököket), ezért szórakozottan megrázta a fejét.
- Ami azt illeti, van is kíséretem, de most figyelembe vették, hogy a fegyver feltűnőbb, mint az én jelenlétem - reagált a mondandómra, amire halkan elnevettem magam, viszont úgy tűnt, őt csak elkedvtelenítette a téma, ugyanis mikor abbahagytam a nevetést, elég komor tekintettel nézett rám - Még nem adódott lehetőségem... rendes körülmények között... bocsánatot kérni - kezdte szégyenkezve.
- Felesleges lenne - vontam vállat, amivel alaposan ledöbbentettem - Úgy vettem észre, eléggé... zűrös napja lehetett és, bár fogalmam sincs arról, mibe keveredhetett, a helyében talán én is így cselekedtem volna - magyaráztam megértően, amitől a meglepettsége alábbhagyott, helyét leginkább az értetlenség vette át - Ráadásul manapság amilyen veszélyes világban élünk, még szerencsésnek érzem magam, hogy nem esett semmi bajom - tettem hozzá csak úgy mellékesen.
Megnyugtatásnak szántam a kisebb beszédemet, mégis az ellenkezőjét értem el vele. A szőkésbarna hajú férfin úrrá lett a zavartság és a csodálkozás, amitől szóhoz sem jutott. Talán valami rosszat mondtam?
- Hogyan lehet ennyire... elnéző, mikor nem érdemlem meg? - kereste a szavakat értetlenkedve.
- Mindenkinek jár egy második esély.
Nem elégedett meg a válaszommal, azonban inkább nem firtatta tovább az eseményeket. Sokkal inkább foglalkoztatta egy eléggé nyilvánvaló tény, amiről úgy látszik, mindketten megfeledkeztünk. És nekem nem szokásom a feledékenység.
- Hadd mutatkozzam be! - nyújtotta ki felém a jobb kezét halvány mosollyal - Steve vagyok.
- Renée - fogtam vele kezet szintén mosolyogva - Ne vedd tolakodásnak, de... nem lehet, hogy mi már... ismerjük egymást valahonnan? - kérdeztem zavartan, miközben minél gyorsabban igyekeztem elengedni őt, ugyanis furcsa bizsergés fogott el attól, ahogyan hozzáértem - Csak azért, mert... nagyon ismerős vagy nekem.
- Nem hiszem - válaszolt készségesen - Nem jártam a városban nagyon... hosszú ideje.
Nekem mondja? Hiába játszottam a tudatlant, igenis tisztában voltam vele, mire céloz pontosan, viszont nem mondhattam azt, hogy el tudom képzelni, min mehetett keresztül.
- Értem - bólogattam kissé talán bugyután, aztán úgy döntöttem, véget vetek a kis csevejünknek (amit egyébként kíváncsian hallgatott végig a recepciós), ugyanis amellett, hogy késésben voltam, akarva-akaratlanul teljesítettem azt, amiben tegnap félbeszakítottak és amit egyébként már átadtam valaki másnak, de ez mellékes - Ha most megengeded, nekem... mennem kell.
- Igen, persze - mintha csak most tért volna magához, amitől én zavarodtam össze - Elnézést, hogy feltartottalak.
- Nem tartottál fel - vágtam rá talán a kelleténél gyorsabban.
- Rendben - mosolyodott el - Örültem a találkozásnak - váratlanul ismét megfogta a jobb kezem, lassan a szájához emelte és egyenesen a szemembe nézve adott egy csókot a kézfejemre, amire nekem is széles mosolyra húzódott a szám (ha nem tudtam volna visszafogni magam, biztos vöröslött volna a fejem).
- Én is.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése