2. fejezet: Bizalom kérdése

A szemem elé táruló látvány kicsit sem volt bizalomgerjesztő. A csoport minden egyes tagja teljes katonai felszereltségben - tetőtől-talpig fekete, golyóálló ruházat, fejfedő, pisztoly - állt fel előttem, parancsra várva a támadáshoz vagy éppen a hatástalanításhoz. A főnök kiképzésen tanulható higgadtsággal figyelte az engem fogva tartó férfi kétségbeesését és az ebből fakadó, pánikszerű mozdulatait. Kicsit sem vette komolyan a nyilvánvaló fenyegetését, miszerint engem használna a saját testi épségének megőrzése érdekében. Én pedig jó áldozathoz híven, megjátszott riadalommal néztem végig a fegyveres osztagon, miközben kihasználva a jó megfigyelőképességemet, kicsit alaposabban felmértem a helyzetet. Pontosabban a mögöttem teljes testében megfeszült férfi reakcióit. Az egész jelenet, amit a szökésével eredményezett, vagy fogalmazhatnék úgy is, hogy generált, ingatag lábakon állt. Ösztönből, félelemből, meggondolatlanul cselekedett, emiatt nagyon kicsi esélye maradt a sikeres felszívódásra. A nyakamon erősen béklyóban tartó kezén kidagadtak az erek, melyekben szinte láttam, ahogy száguldozik a vér, éreztem rajta az enyhe remegést, ami az idegességéből, az erőlködéséből és a magas adrenalinszintjéből fakadhatott, zihálása alapján a pulzusa az eget verhette és ezzel egyidejűleg a pánikját is jelezhette, miközben képtelen volt egy pillanatra is lazítani a szorításán, mintha tényleg úgy érezné, hogy árthatnék neki, ha elengedne. Ezekből arra következtettem, hogy ha a másodperc töredékére is kizökken ebből a mindenre felkészült állapotából, akkor könnyen a fegyveresek rabjává válhat, hiába a felfokozott erő és rövidebb reakcióidő.

Ezen tények tudatában mély levegőt vettem, mintha éppen bátorságot gyűjtenék (ami persze felesleges volt, hiszen nem rettegtem, csak a látszat miatt tettem így) és óvatoskodva, alig hallhatóan megpróbáltam beszélni az emberünk fejével.

- Nem kell ezt tennie - kezdtem suttogva, hogy a velünk szemben felállt csoport tagjai ne halljanak semmit (helyettük csak Barton és a főnök érthettek minket a headseten keresztül).

Éreztem, ahogyan meglepettségében kicsit enged a szorításán, aztán mintha a tekintetét is felém fordította volna, a feje is az én irányomba nézett, figyelmen kívül hagyva a fegyvereseket.

- Igazán? - kérdezte cinikusan - Fogalma sincs róla, min megyek most keresztül. És nekik sincs - biccentett a fekete ruhás katonákra.

- Igaza van. Tényleg nem tudom. De akkor sem ez a legjobb megoldás a problémára - folytattam a beszélgetést, ezzel is enyhítve a szorongásán.

- Akkor mi lenne? Talán adjam meg magam? - érdeklődött őszinte kíváncsisággal.

- Ha szeretné megérteni, mi történik, kezdetnek talán... ez is megteszi - tanácsoltam jó szándékúan.

Nyert ügyem volt, ugyanis érezhetően megingott és gondolkodóba esett a szavaimtól. Ennek hatására egyenesen a csoport főnökére néztem és megadtam a jelet, miszerint felesleges az erőszak. Ezért felemelte az egyik kezét, amivel leintette a katonákat, akik engedelmesen leengedték a fegyvereiket. Aztán hirtelen arra eszméltem fel, hogy a fogva tartóm nagyon lassan, mintha félne attól, hogy még jobban megsértene, óvatosan, először a nyakamról, utána pedig a kezeimről is levette a kezeit, így szabadon elléphettem tőle és felé fordulhattam. Mielőtt azonban megszólalhattam volna, megelőzött.

- Sajnálom - nézett a szemembe, amitől egész testemen végigfutott a remegés.

Megmagyarázhatatlan érzés kerített a hatalmába. Eddig csak rossz tapasztalataim voltak az olyan emberekről, akik igyekeztek kimenteni magukat egy helytelen tettük alól. Tudom, hogy ilyen esetekben érzéketlenül, üres szavakkal dobálóznak, hogy így meg úgy sajnálják, sőt, bármit megtennének azért, hogy jóvátegyék a hibájukat, pedig igazából nem így gondolják, csak hamisan próbálják elnyerni a bizalmadat, amit előzőleg már elvesztettek. Tapasztalatból mondom ezt, hiszen régen velem is ezt tették és emiatt én is ilyenné váltam. Azonban amikor belenéztem a férfi szemeibe, olyat láttam, amit eddig még senkinél sem. Őszinte bűntudatot, lelkiismeret-furdalást, amiért ártott valakinek. És efelett nem tudtam csak úgy elsiklani.

- Jól érzi magát? - jelent meg mellettem a sötét bőrű férfi.

- I-Igen - bólogattam zavartan - Ha megengedik, én most... elmennék.

Meg sem vártam, amíg valamelyikük válaszolt, hátráltam pár lépést, végül elindultam. Mivel a két férfi el volt foglalva a másikkal, gyorsan és észrevétlenül be tudtam osonni a cég épületébe. Oda, ahonnan a "menekültünk" nemrég kirohant.

~~~~~

- Mi volt ez? - támadtam le azonnal vádló és kissé talán dühös hangnemben Clintet, amint becsukta maga után az ajtót.

Enyhén szólva pipa voltam. Ugyanis az akció nem úgy ment, mint ahogyan azt a minap megbeszéltük. És ettől ki tudok fordulni magamból - pontosabban attól, ha valami nem úgy halad, ahogyan el van tervezve. Úgy éreztem, joggal borultam ki. Hiszen... átvertek. Oké, lehet, hogy kicsit túlreagáltam, de mérges voltam és... dühös és... magatehetetlen, amiért tanácstalanul "toporogtam" a kialakult helyzet előtt.

- Hidd el, Renée, meg tudom magyarázni! - emelte fel a kezeit védekezően, megállva a szoba közepén.

- Tényleg? - fontam keresztbe a karjaimat sértődötten, olyan 2 méterrel előtte állva és türelmetlenül dobolva az egyik lábammal - Kíváncsian hallgatlak.

Feladtam neki a leckét, mert nem erre a reakcióra számított tőlem. Úgy gondolta, ha elkezd papolni arról, hogy valahogyan kimagyarázza magát, majd a heves indulataimnak köszönhetően belé fojtom a szót, letámadom, mint egy vadállat, alaposan kiosztom, végül pedig anélkül, hogy meghallgatnám az érveit, faképnél hagyom. Viszont most nem ezt tettem, mivel ezzel csak neki kedveznék, kibújna a felelősség alól és nem tudnám meg a mozgósítás valódi okát, pedig tényleg érdekelt, milyen mentsége van az iménti eseményekre.

A látszólagos higgadtságommal sikeresen megzavartam a mindig mindenre kész Bartont is. Pár pillanatig szóhoz sem jutott a döbbenettől és azért, mert hirtelen nem talált kifogást az előbbi kis baklövésére.

- Figyelj, én csak... féltettelek... - kezdte akadozva.

- És mégis mitől? Az esőtől? - rivalltam rá felbőszülten (ha így haladunk, holnapig sem fogom megtudni, mi vezérelte őt) - Az volt a terv, hogy megvárjátok, amíg jelzek. Erre ti, mint a marhák, idő előtt lerohamoztatok minket és mindent tönkretettetek - hadartam megállíthatatlanul.

- Nagyon sajnálom, hogy megzavartam a kis idillt, ami kialakult köztetek - vágott vissza hirtelen összeszedve magát, amivel engem lepett meg - Legközelebb, mielőtt cselekszem, alaposan figyelembe veszem, hogy a látszólagos bájolgásod még valóban az álcád része-e vagy már több annál.

- Te miről beszélsz? - nevettem el magam kínomban (ha nem ismerném, még azt hihetném, hogy féltékeny lett valakire, akit egyikünk sem ismer) - Tisztában vagy vele, hogy mi a feladatom. Ennek akartam eleget tenni.

- Igazán tehetnéd ezt egy kicsit hiteltelenebbül - vágott vissza dühösen - Ha nem ismernélek, akkor is azt mondanám, hogy túlságosan bizalmas és... empatikus voltál egy véletlen első találkozáshoz képest - kereste a szavakat az előbbi jelenetre.

- Éppen ez volt a célom - magyaráztam hitetlenkedve a viselkedésén - Minél előbb a bizalmába férkőzöm, annál hamarabb túl lehetek ezen az egészen - mintha most próbálnám megértetni vele az élet rejtelmeit - Ha nem léptek közbe, már rég szabad lenne előttem az út. De hála nektek, kezdhetek mindent elölről - fújtattam idegesen.

- Ez a munkájával jár, Taylor ügynök - csatlakozott hozzánk a főnökünk.

Nicholas J. Fury, a S.H.I.E.L.D. ügynökség jelenlegi igazgatója. Ha ő nincs, valószínűleg még mindig a velejéig romlott életmódom bugyraiban dagonyáznék. És ezt nem olyan lelkesedéssel és tisztelettel mondom, mintha maradéktalanul hálás lennék neki ezért. Ugyanis nem a legtisztességesebb módon és a legnagyobb jó szándékkal akart kihúzni engem a bajból. Elég hosszú lenne elmagyarázni, hogy pontosan mi történt, annyi a lényeg, ha nincs Sólyomszem, én se lennék most egy nagy "család" részese és ilyen... eleven.

Nem lepett meg a felbukkanása, több mint egy órával ezelőtt jöttem el a kis... incidens helyszínéről és azóta vártam Clintre az egyik irodai szobában, mire hajlandó volt előkerülni a rejtekhelyéről. És most a hőn szeretett főnökünk is megtisztelt minket a jelenlétével.

- Ezek szerint a munkatársaim szerencsétlenkedéseit nevezhetem munkahelyi ártalomnak? - néztem szinte villámokat szóró tekintettel a Barton mellett megálló férfira.

- Annak nevezi, aminek akarja - közölte tárgyilagosan - Nem kérheti számon Barton ügynökön a történteket, ugyanis az én döntésem volt, hogy hamarabb lefegyverezzük az alanyt - kulcsolta hátra a kezeit "főnökösen".

- Szabad tudnom, miért? - tártam szét a kezeimet tanácstalanul - Legjobb értesüléseim szerint én kaptam, ezáltal pedig én vezetem ezt az ügyet, így elég alattomos húzás volt a hátam mögött szervezkedni.

- Veszélyesnek és beszámíthatatlannak ítéltem meg a célpontot. Még magára nézve is, Taylor ügynök.

A magyarázatot hallva és azt felfogva, kételkedve felvontam az egyik szemöldökömet, mert ez az indok nem volt éppen a legőszintébb és a legvalószínűbb. Ezért történt meg az, hogy cinikusan elnevettem magam, de úgy, hogy képtelen voltam egy ideig abbahagyni. Enyhén szólva megleptem a munkatársaimat, akik értetlenül néztek először egymásra, majd ismételten rám.

- Valóban? Ennyire telik, főnök? - fejeztem be a nevetést nagy nehezen - Vallja be őszintén, nem bízott a képességeimben, ezért mozgósított mindenkit! - a válaszomat hallva Clint csak rosszallóan megrázta a fejét.

- Miért tettem volna ilyet? - érdeklődött komor hangon Fury.

- Mert amit állít, az hiteltelen - magyaráztam, mintha egy ötévessel próbálnám megértetni, hogy nem eheti meg a játékát - Arról az emberről beszélünk, aki az életét adta a hazájáért. Mégis honnan gondolta, hogy ezek után majd pont engem fog bántani?

- Onnan, hogy évekkel ezelőtt maga is megtette volna - mondta rezzenéstelen arccal, amitől nálam végleg betelt a pohár.

Akik ismernek, mind nagyon jól tudják, mennyire érzékeny témára terelik a szót, ha a múltamat emlegetik. Köztük a főnököm és Barton is. Tisztában vannak vele, hogy csak bántanak ezzel, mégis így igyekeznek bizonyítani az igazukat. Hozzátenném, eléggé sikertelenül és a lehető legrosszabb módszerrel, mivel ettől csak még inkább felhúzom magam, aminek nem szokott jó vége lenni.

- Az én esetem teljesen más - mondtam szinte suttogva, igyekezve minél jobban visszafogni magam (csak jelezném, elég nehézkesen ment).

- Azonban mindkettejükben van valami közös - folytatta zavartalanul - Az évek bármelyiküket megváltoztathatják. Jó és rossz irányba egyaránt.

- Vagyis nem hisz abban, hogy megváltoztam? - kérdeztem csalódottan a szemébe nézve, viszont választ nem kaptam, csak a hallgatása töltötte be a nagy teret - Értem. Ezek szerint nem én vagyok a megfelelő ember, aki vezethetné ezt az ügyet.

- Ezt egy szóval sem mondtuk, Renée - mentegetőzött Clint.

- Tényleg nem - mosolyodtam el szomorúan - De pontosan ezt éreztetitek velem. És ez nekem éppen elég.

Nem voltam hajlandó tovább hallgatni a fiúkat, egyszerűen megindultam és anélkül, hogy engedélyt kértem volna rá, némán becsukva magam után az ajtót elhagytam az irodát. Vagyis ezzel a gesztussal leadtam a feladatot valaki másnak, aki nálam is jobban tudja azt teljesíteni. Miközben pedig végigmentem a folyosón, próbáltam dühömben nem széttépni a parókát, amit lehámoztam magamról és összeroppantani a headsetet, amit egyetlen mozdulattal, szó szerint kirántottam a fülemből.

~~~~~

Valamikor sötétedés után az edzőteremben ütöttem el az időt. És egy bokszzsákot. Annyira felzaklatott, amit a főnököm mondott, hogy képtelen voltam higgadtan és nyugodtan hazamenni. Ki kellett engednem a fáradt gőzt. Ezért választottam a mindig is jól bevált módszert. A harcművészetet. És egy zsák püfölését. Az mindig segít.

Azonban most valami nem stimmelt. Órákat töltöttem a bokszzsák mellett, mégsem használt. Ugyanolyan ideges voltam, mint amikor lejöttem. Ráadásul - legnagyobb sajnálatomra - lehetőségem akadt a gondolkodásra, ami csak még jobban rontott a helyzeten. Akárhányszor elméláztam, láttam magam előtt azt a zöldeskék árnyalatú szempárt, melyet érzések tucatjai kavartak fel: bűntudat, sajnálat, lelkiismeret-furdalás, szomorúság, zavartság; azt a szőkésbarna hajat, ami a ziláltságtól teljesen összekócolódott; azt a kidolgozott felsőtestet, amiért már nők százai epekedhettek és ami perceken keresztül simult hozzám; azt a szívet, ami sebesen vert az értetlenségtől és a rémülettől... (hát, igen, mindig is túlságosan jó és alapos megfigyelő voltam). És ahányszor eljutottam a gondolatmenetem végére, visszhangzani kezdtek a fejemben Clint szavai arról, hogy féltett, aztán meg hogy mennyire mérges volt rám, amiért... azt tettem, amit a feletteseim elvártak tőlem és a... furcsa viselkedése...

- Álmatlan éjszakák?

Az ismerős és váratlan hangtól egy pillanatra abbahagytam a zsák ütögetését és az erőlködéstől lihegve fordultam meg, hogy láthassam, pontosan ki érdeklődik utánam. Amikor ezt sikerült megállapítanom, ráérősen visszafordultam a bokszzsákomhoz és folytattam rajta a dühkezelési programomat.

- Mit akarsz, Coulson? - kérdeztem talán egy kicsit gorombán, csak úgy mellékesen az ajtóban álló vendégemtől - Csak azt ne mondd, hogy... elkezdesz edzeni!

Phil Coulson. Eleinte ki nem állhattam ezt az alakot. Mindenre elszánt, szűk látókörű, lojális, túlontúl szabálykövető, túlbuzgó, karót nyelt, ha a munkájáról és a cégről van szó. Viszont az évek alatt megismertem egy olyan oldalát, aminek hála nagyon is megkedveltem őt. Barton mellett egy másik nagyon jó barátom, akire bármikor, bármiben számíthatok. Csak ne lenne oda annyira a régi, szinte már antik dolgokért...

- Miért? Sokak szerint jót tenne - mivel nem láthattam, csak hallottam a cipőjének kopogását, ahogyan megindult felém.

- Persze. Csak nem... neked - ütöttem egy utolsót teljes erőmből a zsákba, majd egy pillanatra megálltam pihenni.

- Pedig te is mindig mondogatod, hogy edzenem kéne - állt meg mellettem és alig látható mosollyal felém fordult.

- És pont most jutott eszedbe megfogadni a tanácsomat? - néztem rá felvont szemöldökkel (naná, hogy nem hittem neki, hozzá képest - és mindenki máshoz is, akit innen ismerek, hiszen aki nem tud hazudni, az nem ide való - ez feltűnően átlátszó indok lenne).

- Jobb később, mint soha - mondta bölcsen, mire cinikusan elmosolyodtam.

- Ha te mondod - vontam vállat nemtörődően.

Úgy láttam, nem szándékozott a közeljövőben magamra hagyni, így kicsit sem zavartatva magam újra a bokszzsák felé fordultam és újult erővel ütni kezdtem azt. Amikor Phil legközelebb a látóterembe került, lekerült róla az öltöny zakó része és meglazított nyakkendővel állt meg előttem, hogy tartsa nekem a zsákot. Nem akadályoztam meg benne, viszont később ne sírjon nekem, hogy véletlenül megütöttem. Én figyelmeztettem, hogy ez nem neki való. Főleg nem a jelenlegi állapotomban.

Megbántam, hogy nem küldtem el innen, pontosabban a közelemből, ugyanis szokásával ellentétben éppen beszédes kedvében volt, ezért 5 percnél tovább képtelen volt csendben tűrni az edzésemet.

- Hogy haladsz a mostani ügyeddel? - érdeklődött játszott ártatlansággal.

Több sem kellett nekem, ekkor már valóban teljes erőbedobással püföltem a bokszzsákot. Olyannyira, hogy minden egyes ütésnél kilengett a zsák, emiatt pedig Coulson állandóan megingott, azonban a férfiúi büszkesége a lábainál fogva szinte a földhöz ragasztotta. És az, hogy egyre erősebben kapaszkodott a bokszzsákba, azzal együtt ingadozott és igyekezett talpon maradni.

- Még. Egy. Szó. És. Téged. Foglak. Leütni - sziszegtem a szavakat egy-egy lendítés között.

- Állok elébe.

Először annyira meglepett a merészsége - hogy tényleg lenne bátorsága kiállni ellenem, hiszen, szégyen, nem szégyen, mégiscsak edzettebb és erősebb vagyok, mint ő -, hogy egy újabb ütés közben a kezem megállt a levegőben és úgy néztem rá, mint egy félőrültre. Nagyon jót szórakozott rajtam, ugyanis az arckifejezésemet látva halványan elmosolyodott, majd ellépett a bokszzsáktól és elindult a birkózószőnyeg irányába. Nem mentem rögtön utána, hanem egy helyben állva, csak a tekintetemmel követtem a mozgását. Mikor feltűnt neki, hogy nem követem, megtorpant és kérdőn fordult vissza felém. Én tisztában voltam vele, hogy ha a feszültségem levezetése érdekében akar "megmérkőzni" velem, akkor azt ép bőrrel nem fogja megúszni, azonban úgy tűnt, hogy ő nem gondolt erre. És ekkor támadt egy ötletem, amivel eltántoríthattam a szándékától (az ilyen helyzetekben áldás a gyors észjárás).

A zseniális gondolatomnak hála gonoszan elmosolyodtam, amivel összezavartam Coulsont. Értetlenül nézett rám, ami csak még több lendületet adott nekem ahhoz, aminek azonnal neki is kezdtem. Váratlanul, villámgyorsasággal visszafordultam a bokszzsák felé, majd a jobb lábammal, egy határozott és pontos célzással belerúgtam. Ettől pedig a zsák lecsúszott a láncról, ami tartotta és több mint 3 métert repült a levegőben, mielőtt egy hangos puffanással földet ért volna. Mikor elégedetten sóhajtva Philre néztem, szinte láttam a tekintetében a félelmet és mellé még egy nagyot is nyelt.

- Nos? - lihegtem kárörvendően vigyorogva, miközben csípőre tettem a kezeimet - Még most is biztos vagy benne, hogy edzel velem? - kérdeztem kíváncsian - Mert nem szívesen bántanálak.

Hosszú másodperceken keresztül nem szólalt meg, csak riadt tekintettel bámult rám. Aztán legnagyobb döbbenetemre, egyik pillanatról a másikra a félelem minden jele eltűnt róla, rosszban sántikáló kisfiú módjára elmosolyodott és futólépésben ment el a szőnyegig. Amitől pedig én rémültem meg. Pedig nem szokásom megijedni, mivel semmitől sem félek. Viszont ez a fajta bátorság ijesztő volt. Még számomra is.