2018. március 15., csütörtök

8. fejezet: Toborzás

- Taylor ügynök!

Alighogy beléptem a kétszárnyú, automata ajtón a hídra, Fury azonnal kiszúrt magának, pedig háttal állt nekem és közvetlenül az ajtó becsukódása után fordult felém az irányítópult mögül, kissé talán villámokat szóró tekintettel - vagy lehet, hogy csak a fények láttatták ezt velem, ki tudja. A feldörrenésére csak egy dühös szusszanás volt a válaszom.

- Nem érdekel a monológja - álltam meg a bal oldalán, alig 3 méterre tőle, kényelmesen megtámaszkodva a vezérlőpultokra néző korláton - Nagyon jól tudta, hogy nem várom meg őket, ezért küldte ki Romanoffot - pillantottam felé unottan egy pillanatra, majd ismét a gépek előtt ülő specialistákat tanulmányoztam - Nem érdemes megjátszania a haragját.

A szemem sarkából észleltem, hogy eleinte egyszerű, de idegesítő szuggerálással próbálta megérteni a hangulatingadozásomat, aztán mivel ez nem sikerült neki, visszafordult a saját kis vezérlőjéhez.

- Rendben, emberek. Szálljunk fel! - adta ki a parancsot határozottan.

Kíváncsian figyeltem a körülöttem munkának látó, vagy már azt végző ügynököket. Hirtelen még több élettel telt meg az irányító terem. Teljesen egybefolytak a hangok, melyek azt sorolták, hogy az anyahajó melyik része indult éppen el, vagy a hajtóművek energiája eddig melyik határértéket érte el. Az igazgató a számára kialakított, négy érintőképernyővel rendelkező felületet kezelte, vagyis felügyelte, hogy a képernyőn megjelenő egységek hány százalékos teljesítményt produkáltak és ezeket szabályozta, teljesen elvonatkoztatva az ittlétemtől. A több tucat számítógép mind működésbe lépett és volt olyan is, melyen egyszerre hárman is dolgoztak, hogy mondjuk egy technikai hiba se kerülje el a figyelmüket. Habár egyáltalán nem lehetett érezni a mozgást a hajó belsejéből, az ablakon keresztül, ami szinte egy egész falat helyettesített, jól látható volt, ahogy szépen lassan felemelkedtünk a vízről a levegőbe. A látóhatárunkból eltűnt az óceán, helyét a még végtelenebbnek tűnő égbolt vette át. Felemelő és kihagyhatatlan látvány volt - bár tériszonyos embereknek nem igazán ajánlanám.

Halvány mosollyal figyeltem, ahogy Phil már-már fontoskodva, fülében egy headsettel, az egyik gép mellett állva osztotta ki az utasításokat. Néhanapján eljátszadoztam a gondolattal, miszerint milyen lenne egy vezetői posztban. Sokkal inkább illene hozzá, minthogy mások parancsait kövesse. Felelősségteljes, elhivatott, képes elválasztani a magánéletet a munkától. Szinte tökéletes egy magasabb pozícióra.

A merengésemből egy vörös "csík" szakított ki olyan erővel, hogy szükségem lett volna egy kézifékre, amit behúzva lett csak volna elég időm magamhoz térni. Teljesen váratlanul ért Natasha felbukkanása nem messze tőlem. Pontosabban elsuhant az orrom előtt, mintha puskából lőtték volna ki. Vagyis ez azt jelentette, hogy megérkeztek a... vendégeink.

- Tűnjünk el! - hallottam meg a főnök hangját (ami annyit jelentett, hogy bekapcsolták az álcát, melynek segítségével egyetlen radar sem láthatott minket).

Követve az alakját, egy mélyről jövő sóhaj után megfordultam, háttal újra nekitámaszkodtam a korlátnak és összefont karokkal, komor arckifejezéssel igyekeztem bekapcsolódni az eseményekbe.

- Uraim - köszöntötte Fury a csapat első két tagját.

Értetlenül néztem végig, ahogy Steve közelebb lépett hozzá, belenyúlva a zsebébe elővette a pénzét és egy tízest nyújtott át neki, amit kérdés nélkül elfogadott, végül az adakozó teljes ámulattal ment tovább, hogy alaposabban körülnézhessen.

- Köszönöm, hogy eljött, doktor - hálálkodott Bruce-nak az igazgató, baráti jobbját nyújtva felé, melyet a másik fél vonakodva ugyan, de elfogadott.

- Köszönöm a kedves invitálást - az iróniájára megengedtem magamnak egy szórakozott mosolyt (eljutottak hozzám is a pletykák, miszerint Calcuttában felfedte magát az egység, amely Romanoff biztonságát és Banner higgadtságát hivatott megőrizni) - És... meddig kell maradnom? - érdeklődött csak úgy mellékesen.

- Ha megszereztük a Tesseractot, szabad, mint a madár.

- Hol tartanak a keresésével? - merült bele a témába, miközben mindketten mellém érkeztek és Coulson felé fordultak, én pedig követtem a példájukat.

- A bolygón elérhető összes kamera felvételét átnézzük - tájékoztatott minket a kollégám - Mobilokét, laptopokét. Amivel műholdas kapcsolat van, mind a szemünk és a fülünk.

- Így sem találjuk meg időben - szólt közbe pesszimistán Natasha, mire alig észrevehetően megforgattam a szemeimet.

- Nem tudná valahogy szűkíteni a keresést, doki? - kérdeztem reménykedve - Mert ez a mennyiségű anyag még a programnak is töménytelen.

- Talán lehet szűkíteni a keresendő területen - gondolkodott hangosan - Hívjanak fel minden labort! - kezdett bele az ötletébe szakértői szemmel - Szereljék a spektrométereket a tetőre és mérjék a gamma-sugárzást!

- De a kocka sugárzása nem túl alacsony ehhez? - vetettem fel egy eléggé erős gyanúmat.

- Összedobok egy nyomkövető algoritmust a legfőbb információkkal, amivel nemcsak gyorsabban, hanem pontosabban be lehet mérni a kocka tartózkodási helyét, akármilyen alacsony a sugárzás - magyarázta biztatóan - Tudnak biztosítani egy labort?

- Romanoff ügynök - fordult a nő felé szinte azonnal a főnök, mire a szólított elindult - Mutassa meg Dr. Bannernek a laboratóriumát!

Így történt meg az, hogy egyedül maradtam a férfiakkal. Fury-val, Phillel és Steve-vel.

~~~~~

Natasha és Bruce távozása után még mindig a korláton támaszkodtam és jobb elfoglaltság híján, mélyen elgondolkozva tanulmányoztam a kezeimet. Kezdtem kicsit leterhelve érezni magam az elmúlt 2 nap történéseinek következményeként. Nem testileg, inkább szellemileg. Éveken keresztül nem árasztott el összességében annyi érzelem, mint a minap, úgyhogy lelkileg nem voltam éppen a topon, sőt. Az állapotomon pedig egyáltalán nem segített a folyamatos görcsölés, hogy mikor bukik meg az egész álcám, melyet nagy körülményességgel és fáradtsággal építettem fel magam köré.

- Taylor ügynök.

Meglepetten kaptam fel a fejem a jobb oldalam felől érkező, ismerős hangra. Először értetlenül néztem Steve-re, ugyanis nem szoktam meg tőle ezt a megszólítást. Hiába tisztáztuk a... hivatalos nevemet az első "edzésen", úgy tűnt, mindig tudatosan kerülte azokat a szituációkat, amikor így kellett volna hívnia. Lehet, hogy az igazgató által vezetett bemutatkozás után - mikor a hátborzongató fedőnevemmel konkrétan a... mások felé irányuló, a múltban elkövetett nem éppen tiszta cselekedeteimre utalt - nem állt a szájára ez az egyszerű név.

Amint sikerült felébrednem a megilletődésből, egy alig látható, biztatásnak szánt mosollyal fúrtam a tekintetemet az övébe. Még mielőtt alaposabban szemügyre vehettem volna, rögtön felfigyeltem a feszengésére. Láthatóan idegenkedett az itt lévőktől, mivel rajtam és Fury-n kívül senkit sem ismert. Ráadásul biztosra vettem, hogy a vészhelyzet, ami ide szólította, nem igazán javított a számára idegen világról eddig alkotott véleményén.

- Rogers kapitány - fordultam felé teljes testtel, mire alig észrevehetően, egy pillanat erejéig viszonozta a mosolyomat - Hogy érzi magát? - érdeklődtem kedvesen.

Felesleges kérdés, hiszen le lehetett olvasni róla, hogy volt, mégis, a saját fülemmel szerettem volna hallani tőle is.

- Őszintén? Nyugtalanít a tudat, hogy egy nem e világi személlyel gyűlt meg a bajunk - sóhajtott beismerően (kellően megdöbbentett a nyitottságával, ami igen nagy előrelépés a regenerálódása szempontjából, viszont a csodálkozástól egy pillanatra el is feledkeztem a témáról).

- Elhiheti, ez a helyzet még számunkra is ismeretlen és... rémisztő - kerestem a megfelelő szavakat tanácstalanul.

- És én mégis hogyan segíthetek, ha ez már egy világméretű ügynökségnek is nagy falat? - kérdezte kétségbeesett tekintettel.

Hirtelen nem tudtam mit válaszolni. Csak szótlanul bámultam az előttem lévő személyre, aki öltözködésében (jelenleg egy kockás inget, egy szövetnadrágot és egy barna bőrdzsekit viselt) még a régi időket jelenítette meg, azonban teljes erejéből az alkalmazkodásra, a beilleszkedésre koncentrált. Mit mondhatnék ennek az embernek, hogy az elkövetkezendő időkben ne... tartson társadalmától és korától, amibe mondhatnánk úgy is, egyik pillanatról a másikra csöppent bele?


- Reményt adhat nekünk - feleltem elhaló hangon a hosszas némaságtól - Támogatást, erőt, emberséget jelent számunkra a jelenlétével és azzal, hogy mellettünk áll - néztem a szemébe magabiztosan.

Észrevehetően elgondolkodott a hallottakon. Sosem voltam manipulatív, de ezúttal mintha sikerült volna "elhitetnem" vele, hogy igenis szükségünk volt az ő közreműködésére. Mivel ez pontosan így is volt. Átlag emberekként képtelenek lennénk elbánni egy félistennel, akármennyien is szállnánk szembe vele.

- Tényleg így gondolja? Vagy Fury mondatja ezt magával? - kételkedett a szavahihetőségemben.

A feltételezésén hitetlenül felnevettem, amivel kissé megleptem. Nem erre a reakcióra számított.

- Elárulok önnek valamit, az már magán múlik, hogy elhiszi-e vagy sem - vontam vállat levéve magamról a felelősség terhét.

- Rendben - egyezett bele egyre izgatottabban.

- Egyrészt, pocsék szónok vagyok - kezdtem szórakozottan, amivel láthatóan jobb kedvre derítettem őt - Ami a szívemen, az a számon, ennek köszönhetően viszonylag őszinte embernek tartom magam. Az már nem az én problémám, mások így gondolják-e, szívük joga, hogy meg akarnak kérdőjelezni vagy sem - magyaráztam számomra is meglepő felszabadultsággal és gátlástalansággal - Másrészt, akármilyen hihetetlen, nem azért tartozom Fury bizalmasai és "legjobb" emberei közé, mert minden egyes szavára úgy tekintek, mint a Bibliára - beszéltem sokkal halkabban az előbbinél - Azt mondják, engem leginkább a... szabadelvűség jellemez, bár sosem ragaszkodtam konkrét elvekhez. Inkább fogalmaznék úgy, hogy... a saját szabályaimat követem, ezért van az, hogy néha ellentétekbe ütközök vele, mivel nem úgy teljesítem a parancsait, ahogyan azt elképzeli vagy elvárja tőlem. Érti, mire gondolok, ugye?

- Igen, értem - bólintott mélyen a gondolataiba merülve.

- Szóval, a lényeg, hogy a szavaim nem az igazgatótól eredeztethetőek. Hanem tőlem - mutattam magamra nyomatékosításképpen - És, mint mondtam, innentől az ön problémája, hogy hisz nekem vagy sem - az ujjam ezúttal felé irányult, mire bátortalanul a szemembe nézett.

Jó pár másodpercig egyikünk sem folytatta a beszélgetés menetét. Szótlanul merültünk bele egymás tekintetébe, számomra furcsa, szinte már bizsergető légkört teremtve magunk körül. Személy szerint teljesen kizártam a környezetemet és csakis Steve-re összpontosítottam. Igyekeztem leolvasni valamit az arcáról, ezúttal viszont semmi konkrétumot nem fedeztem fel a vonásain. Mintha szándékosan elrejtette volna előlem a gondolatait.

- Elismerésre méltó a határozottsága - jelentette ki megmagyarázhatatlan csillogással a szemében.

- Hát, az évek megkeményítik a leggyengébb lelket is - fordítottam el a fejem, hogy ezúttal ne kelljen a szemébe néznem, amikor észrevettem egy tekintetet, mely meglátva az enyémet, félve attól, hogy esetleg feltűnik nekünk a felénk irányuló, talán némi irigykedésből fakadó figyelme, elfordult tőlem, ezzel pedig mosolygásra kényszerített - Lehet egy olyan kérésem, amit inkább neveznék szívességnek? - tekintettem kérlelően a társaságomra.

- Igen? - értetlenkedett felvont szemöldökkel.

- Tudja, Coulson ügynök egy nagyon jó barátom - pillantottam futólag az említettre - És van egy számomra furcsa hóbortja, miszerint bolondul az antik dolgokért - magyaráztam félmosollyal az arcomon.

- Köztük az Amerika Kapitányos kártyákért is, igaz? - jött rá a turpisságra szórakozottan elmosolyodva.

- Pontosan - bólintottam igazat adva neki - Ha nem túl nagy kérés tőlem...

- Amint adódik rá lehetőségem, teljesíteni fogom a kérését - nem hagyta, hogy befejezzem, anélkül is kitalálta és nagylelkűen felajánlotta a szívességet, amit kértem tőle és ezért nem lehettem elég hálás neki.

- Köszönöm...

- Uram, van egy találat - szakított félbe az egyik tiszt hangja kijózanító jelleggel.

Mindketten teljesen megfeszülve fordultunk a felszólaló ügynök felé és visszatartott lélegzettel vártuk a fejleményeket.

- A helyszín? - lépett oda a géphez sietősen Phil.

- Stuttgart, Németország. Egy múzeumban rendezett konferencián van. Nem kerüli a feltűnést.

- Kapitány, Taylor ügynök - szólított minket a főnök, mire szinte egyszerre fordultunk felé - Maguk jönnek.

Szófogadó munkaerőként bólintottunk, majd jelentőségteljesen néztünk ismételten egymásra és talán ugyanazt a gondolatot fedeztem fel a tekintetében, mint amin éppen az én eszem is járt. Meg kellett ragadnunk a lehetőséget Loki elfogására, különben kicsúszik a kezeink közül és még több ember halálát fogja okozni.

- Jöjjön! Megmutatom, hol találja a ruháját.

~~~~~

Feszült némaság telepedett a Quinjetre. Túlságosan felfokozott állapotba kerültünk az idegesség, az adrenalin mennyisége és a nemsokára következő, kiszámíthatatlan események miatt. Részben szerintem azért sem kezdeményeztünk beszélgetést, hogy még véletlenül se kapjunk össze az elfojtott szorongás miatt a nagyobb bajjal való szembenézés előtt.

A pilóta mellett Romanoff foglalt helyet, míg Steve-vel az utastérben készülődtünk a rajtaütésre. Miután eligazítottam magamon a fekete terepruhámat, valamint belehelyeztem a headsetet a fülembe, fogtam egy másikat és azzal léptem az immár teljesen elkészült férfi elé.

- Vegye fel! - kértem halkan, mire értetlenül ugyan, de átvette tőlem a készüléket - Ezen keresztül mindent hallani fogunk, ha esetleg Loki beszédes kedvében lenne, ráadásul kommunikálni is tudunk egymással, ha rosszul alakulnának a dolgok - magyaráztam el, miért adtam a kezébe - A lényeg, hogy ne piszkálja, nehogy véletlenül másik csatornára kapcsoljon.

- Értettem - bólintott erősen koncentrálva a mondandómra.

- Megjöttünk - figyelmeztetett minket Natasha.

Álcázva, hang nélkül álltunk meg a levegőben, mire a nő mögé léptem és kinéztem az ablakon. Döbbenten vettem tudomásul, hogy Loki egy majdnem 100 fős csoport közepén szónokolt, jogarával és külsejével (bizarr, szarvakkal rendelkező aranysisakot és hosszú, szinte már földig érő mellényt viselt, melyen a zöld-fekete-arany szín dominált és hasonlított egy harci öltözetre) megfélemlítve az embereket. Egyszer csak a tömegből felállt egy idősebb férfi és úgy tűnt, szembe akart szállni a félisten szavával. Eme kezdeményezését lesajnálóan fogadta és a következő pillanatban fenyegetően nyújtotta ki felé a jogar veszélyesebbik felét.


- Induljon, most! - szóltam rá a kapitányra megrémülve a felismeréstől, hogy Loki nyilvános mészárlást rendezne.

Nem kellett kétszer kérnem, Rogers kezébe vette a pajzsát, kinyitotta a rámpát, végül kiugrott a gépből, még éppen időben. A jogar világítani kezdett, majd elsült, pontosan abban a pillanatban, mikor Steve megérkezett az életveszélyben lévő civil elé, hogy megvédje. Sikeresen visszaverte a támadást, ami eltalálta az ellenséget, aki a váratlan tűzerő hatására a földnek vágódott.

- Amikor legutóbb Németországban jártam, azzal, aki mindenki más fölé helyezte magát, némi összetűzésbe kerültem - visszhangzott a Kapitány hangja a fülemben, miközben fentről figyeltem, ahogy lassan elindult Loki felé.

- A katona... - kezdett el gúnyosan nevetni az asgardi - aki felett elszállt az idő - állt fel nehézkesen a jogarára támaszkodva.

- Összetévesztesz magaddal - vágott vissza mindenre készen.

Ekkor Romanoff kikapcsolta az álcázást és élesítve a gépfegyverünket, figyelmeztetésképpen, - magához hűen - mérnöki pontossággal bemérte a célpontunkat.

- Loki, dobd el a fegyvert és add meg magad! - zengett a hatalmas tér a hangjától.

A fenyegetés nem vált be, a félisten azonnal ellentámadást indított. Gyors mozdulatokkal felénk irányította a jogarát és megpróbált kiiktatni minket. Hála Natasha reflexeinek, egy hirtelen és éles kormánymozdulattal kikerülte a sugárnyalábot, melynek hatására meg kellett kapaszkodnom, különben elestem volna a váratlan helyzetváltoztatástól. A Kapitány sem tétlenkedett, megakadályozva a következő lépését, megdobta őt a pajzsával, majd azt újra megfogva, egy jobb horoggal köszöntötte jó "barátunkat". Lokinak ez nagyon nem tetszett, így a fegyverével mért kemény csapásokat támadójára. Steve az első két ütést még sikeresen kivédte, viszont a harmadik már neki is sok volt. A jogar nyele gyomorszájon vágta, emiatt pedig majdnem 3 méterre repült az ellenfelétől. Ennek hatására fogtam magam, sietősen a rámpához léptem és szinte rácsaptam annak nyitógombjára.

- Mit művelsz, Taylor? - hallottam meg Natasha ingerült hangját.

- Amihez értek - szóltam vissza a vállam felett, majd meg sem várva kapkodós reakcióját, nemes egyszerűséggel kiugrottam a gépből.

2018. január 20., szombat

7. fejezet: Ami volt, elmúlt

Nem mertem megszólalni. Egyszerűen a torkomra fagyott a válasz. Sosem voltam az a menekülő típus - mostanában -, viszont a pár másodperccel ezelőtt hallott hang felébresztett bennem olyan érzéseket, emlékeket, gondolatokat, melyeket az elmúlt évek során gondosan elraktároztam, mondhatni, elzártam az agyam egy jól elrejtett zugában és próbáltam nem elővenni őket onnan. Azonban ez az ismerős hang egy szemvillanásnyi idő alatt, akaratlanul kinyitotta azt a bizonyos ajtót és visszaengedett mindent, amire a jelen helyzetben nem volt éppen szükségem.

- Ügynök? - hívta fel magára a figyelmemet Pepper (hamar sikerült túltennie magát azon, hogy a nagyfőnök konkrétan ledöbbent a nevem hallatán) - Mármint S.H.I.E.L.D.-ügynök?

- Pontosan - bólintottam lassacskán felébredve az iménti elkalandozásomból.

- Ennyire komoly az ügy? - komorodott el egyik pillanatról a másikra.

- Megteszünk minden tőlünk telhetőt - válaszolt helyettem legnagyobb megkönnyebbülésemre Coulson - Mégis nagy szükségünk lenne Mr. Stark közreműködésére.

- Igen, persze - szólt közbe cinikusan az említett - Ezért mondta, ismétlem: "már nem számítanak a személyiségjegyek".

Nem sokon múlott, hogy kinevessem a viselkedéséért. Pedig ha tudná, részben kinek köszönheti azt az értékelést, melyet alig 1 éve kapott és ami szerint a személyisége miatt nem válogattuk be a S.H.I.E.L.D.-be, mint csapattagot.

- Felfogtuk, önimádó - szólta le a nő, mire nem bírtam visszafojtani a mosolyomat - Nem mennek esetleg a La Gardia felé? - fordult felénk ismét nagy jókedvvel az arcán.

- Tessék? - hallottuk meg ismét a férfi hangját - De...

- Nincs semmi de - indult meg felé Pepper mindenre készen.

Amíg ők megvitatták egymással, hogy a hölgynek még ma Washingtonba kell repülnie, Phil megragadta az alkalmat, hogy most nem figyelnek ránk.

- Elintézed Starkot? - kérdezte szokatlan kedvességgel.

A kérdését felfogva hálásan elmosolyodtam. Ugyanis tudtam, azért érdeklődött efelől, mert tisztában volt vele, mennyire kellemetlenül éreztem magam a jelen helyzetben. Viszont már nem számított a véleményem, mert igazat adtam neki. Előbb-utóbb túl kell esnem ezen a társalgáson.

- Persze, menj csak! - válaszoltam szinte suttogva, hogy ne vonjam magunkra a figyelmet - A bázison találkozunk.

- Szóval? - érkezett meg hozzánk újra a nő, ezúttal táskájával és kabátjával a kezében, indulásra készen - El tudnának vinni?

- Természetesen, Ms. Potts - engedte őt előre udvariasan a liftbe Coulson.

Türelmesen néztem, ahogy mindketten beszállnak a felvonóba, majd még egyszer, utoljára a kollégámra tekintettem, aki biztatóan biccentett felém, végül eltűnt a becsukódó ajtó mögött.

Óráknak tűnő másodpercekig nem fordultam meg, hanem a már eltűnt liftet bámultam mereven. Amint egyedül maradtam, elszállt minden bátorságom. Nem tudtam megmagyarázni a hirtelen elbizonytalanodásomat. Egyszerűen megrettentem. Nem mertem szembenézni vele, féltem, mit fogok látna, ha ránézek. Féltem szembenézni a múltammal.

~~~~~

Egy elég hangos krákogás jutott el a tudatomig és zavarta meg a kissé feszült csendet. Nem húzhattam tovább az időt, egy utolsó, mélyről jövő sóhajjal összeszedtem a megmaradt méltóságomat, némi erőt és a kesze-kusza gondolataimat, majd kénytelen-kelletlen, a hang irányába fordultam.

- Nem tudom, min lepődjek meg jobban - szólalt meg elsőként a férfi, a mellkasa előtt összefont karokkal - Hogy több mint 20 év után itt állsz előttem vagy hogy S.H.I.E.L.D.-ügynök lett belőled - húzódott gúnyos mosolyra a szája.

Mindig is utáltam, mikor így beszélt. Dühös, arrogáns, nem ért semmit és nem veszi figyelembe, ha közben esetleg valami olyat mond, amivel mélyen megsérti a másikat. Tipikus pasi.

És mint említette, lassan 20 éve nem láttuk egymást. Tony Starkkal gyermekkori barátok vagyunk... voltunk, mígnem 16 évesen eltűntem a világ szeme elől. Hosszú folyamatok vezettek azon döntésemhez, miszerint elhagytam a családomat és bujdostam egy darabig, amíg meg nem erősödtem lelkileg és jellemileg egyaránt. Aztán elkezdődött az az életem, melynek hatására rám talált az ügynökség. Röviden ennyi lenne a történetem, de arról fogalmam sem volt soha, hogy az én eltűnésem milyen hatással volt azon kevesekre, akik közel álltak hozzám. Vagyis a családtagjaimra. Valamint Tonyra.

- Átléphetnénk ezt a részt és koncentrálhatnánk az aktuális problémára? - kértem szinte már fogcsikorgatva, miközben elindultam felé.

- Nekem ez éppen elég aktuális - lépett közvetlenül elém, ezzel megakadályozva abban, hogy a géphez lépjek és megnyissam a neki szánt fájlokat.

- Rendben. Mit akarsz hallani? - fontam keresztbe a kezeimet közömbös arckifejezéssel - Hogy sajnálom? Nincs miért bocsánatot kérnem, a saját érdekeimet tartottam szem előtt, nem mások érzéseit. Hogy megbántam? Felesleges lenne. Ami volt, elmúlt. Hogy hibáztam? Onnantól kezdve, hogy elmentem, hibát hibára halmoztam, úgyhogy eltartana egy ideig mindenért, egyesével elnézést kérnem, erre most nincs időnk - hadartam el egy szuszra.

Hirtelen beállt közénk az a fajta csend, amit mindig is utáltam. Amikor az ember mérlegeli, hogy egy kisebb monológ után pontosan mi is lenne a helyes döntés: ha fátylat borítana a múltra vagy attól a pillanattól kezdve úgy döntene, nem ad második esélyt a másiknak. Nos, tekintve, hogy kiről beszélünk, hát... nem sok jóra számíthattam.

- Talán kezdhetnéd azzal, hogy hiányoztam - szólalt meg szinte suttogva.

Azt hiszem, a mondat hallatán még lélegezni is elfelejtettem. Stark sosem volt az az érzelgős típus. Kivéve talán velem. Mert nagyon régen... húga helyett húga voltam.

Mindig is jól tudta, mivel lehet rám kellő mértékben hatni. Ezért is történt meg az, hogy miután eljutott a tudatomig a kijelentése, először ledöbbentem, aztán kezdtem felengedni, teljesen meghatódva, alig hallhatóan elnevettem magam, végül minden mindegy alapon, nem törődve semmivel még közelebb léptem hozzá és hosszú idő után újra, szorosan megöleltem őt. Ekkor éreztem azt, hogy annyi elpazarolt év után hazatértem. Mintha visszakaptam volna valami fontosat és... nélkülözhetetlent, amit valahol útközben elhagytam és olyan vak voltam, hogy eddig nem vettem észre a hiányát.

- Hiányoztál, Tony - teljesítettem a kérését teljes őszinteséggel.

Olyan erővel szorított ő is magához, hogy eleinte el sem hittem, tényleg itt van velem. Mintha csak álmodtam volna.

- Te is nekem, Deb - adott egy puszit a fejemre (egyedül ő szokott így hívni és ez az egyetlen becenév, amit öröm volt újra hallani) - Hol voltál eddig? - tolt el magától percekkel később - Mi történt veled?

- Ez egy... elég hosszú történet - húztam el a számat nagyot sóhajtva - Mindent el fogok mondani, de előtte meg kell oldanunk egy nagyon-nagy gondot - fordultam a gép felé, melybe beírva a kódot feloldottam a gép zárját, azonban mielőtt folytathattam volna, Stark finoman lefogta azt a kezemet, amivel éppen gépeltem.

- Megígéred? - nézett a szemembe rémült kisfiú módjára.

Életem végéig emlékezni fogok arra a tekintetre. Mióta az eszemet tudom, mellettem volt, mint testvér, mint egy féltő, védelmező báty, ezért talán az fájt a legjobban, mikor belegondoltam, hogy az eltűnésemmel őt is elhagytam. Ezzel a nézésével pedig csak azt az elhatározásomat erősítette meg, hogy többször ezt nem tehetem meg vele.

- Megígérem - mosolyodtam el alig láthatóan, melynek hatására láttam, ahogy a szemében szinte tükröződött a megnyugvás - Többször nem fog ehhez hasonló előfordulni - tettem hozzá komoran, mire bólintott és lassan elengedett - Szóval... - vettem egy mély levegőt, ezzel is helyrerázva magam, majd visszafordultam a géphez és megnyitottam a fájlt - íme, a Bosszúállók Szövetsége - vetítettem ki négy adatlapot a nagyobb felületű képernyőkre.

Ahogyan számítottam rá, Stark első pillantásra nem jutott sem szóhoz, sem pedig levegőhöz. Miután túltette magát az első sokkon, megtalálta a hangját és úgy tűnt, az előbbi, talán kicsit túl érzelmesre sikeredett pillanatok után ő is kezdte megtalálni önmagát.

- Őket ki szedte össze?

- Lényegében Fury - válaszoltam hivatalos hangnemben - Thor, egy asgardi félisten - mutattam az első lapra, mely egy képet és egy rövidebb videót tartalmazott a személyről (mint minden másik adatlapon is az adott témáról) - Az egész balhé tőle, pontosabban a testvérétől indult, Lokitól - magyaráztam időközben rábökve az eseményeket összefoglaló jelentésre - A II. világháború után a S.H.I.E.L.D. apád segítségével talált rá a Tesseractra, amin keresztül Loki átjött a Földre. Konkrétan megfenyegette az emberiséget, hogy egy fennkölt cél érdekében megfoszt minket a szabadságunktól.

- Egyedül? Sok sikert hozzá! - röhögte ki cinikus hangon.

- Nem éppen - jegyeztem meg rossz előérzettel - Néhány ügynököt mintha... hipnotizált volna a jogarával, maga mellé állította őket és lelépett - biccentettem a fejemmel a fegyvert ábrázoló képre.

- Vagyis a... főgonosz testvére a mi oldalunkon áll? - összegezte a dolgokat egy mondatban kissé kételkedve (szerintem is eléggé abszurdan hangzott így az egész).

- Reménykedünk benne. Már ha egyáltalán tud az itt folyó eseményekről - vontam vállat teljesen tudatlanul - Bruce Banner - tértem át a következő csapattagra.

- Alias Hulk - bólintott mindent értően.

- Pontosan. Jelenleg egy másik kollégám próbálja meggyőzni, hogy segítsen nekünk, bár nem látom ennek nagy esélyét - fejtettem ki a személyes véleményemet - Úgy hallottam, nem éppen a szíve csücske, ha kiborul és átváltozik.

- Kinek lenne az? - jogos kérdés.

- Igaz. Emellett azért az esze is hasznunkra válna a kocka keresésénél - mondtam kissé talán optimistán - Végül pedig Amerika Kapitány - ismertettem az utolsó személyt (még végig sem mondtam, valamilyen megmagyarázhatatlan bizsergés futott végig a gerincemen, ami egy pillanatra kizökkentett az eddigi higgadt állapotomból).

- Steve Rogers - némi keserűséget fedeztem fel a hangjában, melyre értetlenül kaptam fel a fejem és tértem vissza lélekben is a témához - Őt felesleges bemutatnod. Apám hőn áhított példaképe - forgatta meg a szemeit, mire halványan elmosolyodtam.

- Igen, tudom, régen nekem is sokat mesélt róla - néztem rá együtt érzően - Nos, így lennétek négyen a Bosszúállók - egyenesedtem ki, miközben bezártam a mappát - Vagy ilyesmi - tettem hozzá kicsit idegenkedve ettől a névtől.

- Ezek szerint be lettünk sorozva? - kérdezte gunyorosan.

Nem lepődtem meg, hogy nem igazán tetszett neki a szövetségben való részvétel. Sosem volt az a csapatjátékos típus. Ráadásul az igazgató felé is mindig meghatározó bizalmatlansággal fordult. Amiért egyáltalán nem ítéltem el, sőt.

- Nézd, Tony, tudom, hogy ez nem hangzik túl fényesen! - fordultam felé olyan komorsággal, ahogyan még soha nem beszéltem vele - Megértem, hogy megkérdőjelezed Fury szándékait a sok titkolózás miatt, nálam jobban senki sem tudja, milyen súlyos a helyzet, ha még engem sem hajlandó minden egyes részletről tájékoztatni, hiszen... egészen eddig fogalmam sem volt a kocka tartózkodási helyéről - nevettem fel lemondóan, majd ismételten folytattam az előbbi komor hangnemben - Habár ő még a legvégső esetben sem ismerné be... igenis kellesz nekünk - néztem a szemébe reménnyel telve - Az emberiségnek szüksége van rád.

~~~~~

Másnap reggel ismét az anyahajón voltam és Coulsonékra vártam. Pontosabban Coulsonra és... Steve-re. Hát, mondjuk úgy, hogy az enyhe pánikrohamomat igyekeztem csillapítani, ugyanis csak most gondoltam bele igazán, ha beindulnak az események és nem leszek kellően óvatos, akár le is lepleződhetek és ezzel talán egy ember életét tenném tönkre. Úgyhogy alaposan meg kellett fontolnom minden egyes lépésemet.

- Taylor ügynök - értetlenül kaptam fel a fejem a főnök hangjára, aztán mikor kapcsoltam és észrevettem, hogy az asztal mellett állt, aminél ültem, ráérősen én is felegyenesedtem - Készen áll?

- Mármint arra, hogy szemrebbenés nélkül hazudjak? - kérdeztem vissza unottan, elfoglaltságképpen megigazítva magamon a kabátomat - Hiszen ez a munkám - válaszul csak egy eléggé morcos és dühös tekintetet kaptam, ami nem nyújtott éppen kellemes látványt, így inkább nem feszegettem tovább a témát - Értettem, uram. Már itt sem vagyok - léptem el az asztaltól és indultam el a kijárat irányába.

- 15 percen belül megérkezik a gép - szólt utánam tájékoztatás céljából.

Nem fordultam vagy néztem vissza, menet közben egyszerűen intettem egyet, hogy eljutott idáig az információ, majd kimentem a kifutópályára.

Vegyes érzésekkel álltam meg a kifutó egy éppen forgalomtól mentes pontján és elmerengve néztem körbe. Egy részem sosem kedvelte a látványt, mivel a szürke aszfalt, a rá felfestett, szinte már kivehetetlennek tűnő jelzések, a több tucat vadászgép, valamint a sürgő-forgó, állandóan elfoglalt és folyton edző emberek egy katonaság helyszínét elevenítették fel előttem. Mikor itt tartózkodom, olyan érzés kerít a hatalmába, mintha háborúba készülnénk. Viszont a másik oldalról nézve imádom, mikor a menetszél megcsapja az arcomat, lecsillapítja a hevességemet, vagy éppen az óceán nyugodtsága, végtelensége érezteti azt, hogy ez a hely mégsem egy katonai készenléti kiképzőközpont.

Az egyre jobban elmélyülő gondolatmenetemből hirtelen egy eltévedt alak rántott vissza, aki elveszetten és furcsa arckifejezéssel ténfergett az ügynökök között. Bizonytalanságával, hétköznapi viseletével (szürke öltöny lila inggel) jócskán kitűnt a fel-alá járkáló, többnyire sárga mellényben - biztonsági intézkedés a vízbe esés ellen - dolgozók közül.

- Dr. Banner? - szólítottam meg kíváncsian, melynek hatására meglepetten megállt, felismerve a tényt, miszerint én hívtam a nevén, rám nézett, majd tudatlanul hozzám lépett.

- Igen?

- Taylor ügynök vagyok - mutatkoztam be neki, mire esetlenül, kétszer megrázta a felé nyújtott kezemet - Segíthetek valamiben? Olyan tanácstalannak tűnik idekint - mosolyogtam rá barátságosan.

- Nem, nem szükséges, köszönöm, csak... Rogers kapitányt várom - felelt kissé zavartan.

Miért várja mindenki annyira az érkezését? Az előbb Fury, most meg Bruce. Komolyan kezdtem úgy érezni, mintha minimum az amerikai elnököt vagy a Világbiztonsági Tanácsot fogadnánk...

- Ezért bolyong itt céltalanul? - kérdeztem értetlenül, szórakozott hangon.

- Nem, dehogy - nevetett fel röviden, mialatt megrázta a fejét - Csupán tétlennek éreztem magam, de nem akartam lábatlankodni, így kicsit... körbenéztem - húzta óvatos félmosolyra a száját.

- Nos, úgy látszik, nem kell tovább nézelődnie - tekintettem a feje fölé, mire megfordult és a példámat követve szintén az égre meredt.

Mintegy végszóra, a távolban feltűnt egy, a bázis felé közeledő quinjet a felhők közül. Szinte már láttam magam előtt a benne utazókat, ezért sem figyeltem sokáig a gép közeledését és elfordítottam a fejem. Ekkor azonban felismertem egy felénk tartó alakot, kinek vörös haja mozgásának ütemére lobogott a szélben. Ezen tényezők segítettek abban, hogy elhatározzam magam, visszamenjek a hídra és ott várjam meg az érkező "vendégeinket".

- Ha most megbocsát... - kértem elnézést a dokitól belül konkrétan reszketve a hirtelen elárasztó, rossz előérzettől - ... nekem mennem kell, de ha szüksége van bármire, nyugodtan keressen meg! - erőltettem magamra egy alig látható mosolyt.

- Köszönöm, Taylor ügynök - viszonozta a gesztust bátortalanul.

Tétovázás nélkül indultam el arra, ahonnan kijöttem a fedélzetre és egyszer sem néztem vissza. Hallottam az egyre közelebb érő repülőt, mégsem fordultam arra. Rendíthetetlenül haladtam tovább, miközben szembesülnöm kellett a személlyel, aki velem ellentétben a quinjet felé tartott. Mikor elhaladtunk egymás mellett, nem méltattuk szóra a másikat, nem álltunk meg, csupán egyetlen pillantást vetettünk egymásra, viszont az is éppen elég volt (vagy már túl sok is). Sokat elárult a viszonyunkról, hogy ha tehettük volna, szikrákat szóró tekintetünkkel simán felnyársaltuk volna a másikat. És ezen a helyzeten kicsit sem javított a közeledő katasztrófa.

 

2017. december 1., péntek

6. fejezet: A vég kezdete

Üdvözletem minden idetévedőnek, kóborló léleknek és visszatérő látogatónak!

Nem szokásom az ilyen bevezető szövegek és/vagy előszó írása, de gondoltam, most kivételt teszek. Remélem, aki eddig olvasta a történteket, annak elnyerte a tetszését ez a kis kreáció. Meglepiként, valamint ama szerencsétlenkedésem okán, hogy nem tudtam mit kezdeni a folytatás taglalásával, ezúttal egy kicsit terjedelmesebb rész következik.
Legyetek jók és jó szórakozást az olvasáshoz! ;)

V.

~~~~~

A nevetésem nem nagyon akart alábbhagyni. Annyira... abszurdnak hatott számomra a nemrég elhangzott mondat, hogy képtelen voltam magamhoz térni a döbbenetből, mely leginkább a végeláthatatlan rohamomban nyilvánult meg. Még sosem éreztem azt, hogy egy ilyen kis semmiségnek tekinthető kijelentés elfelejteti velem minden gondomat. Olyan jólesett - ha csak egy rövid ideig is - nem foglalkozni a problémák sorozatával, nyugodtan üldögélni és felhőtlenül beszélgetni valakivel, akivel szívesen töltene együtt nem kevés időt az ember.

Nagy nehezen sikerült visszafojtanom a boldogságkitörésemet, majd egy mély lélegzettel összeszedve magam, őszinte mosollyal néztem újra Steve-re, aki meglehetősen... elmerült a látványomban (legalábbis én ezt vettem észre a rajtam felejtett tekintetéből és az elrévedéséből).

- Add oda! - vettem át tőle a poharat, majd ezt letéve a padra szemügyre vettem a kezét, hogy felmérjem, mennyire súlyos az égési sérülése, viszont eleinte nem is nagyon figyeltem rá, mivel az érintése hirtelen túl mély benyomást keltett bennem, aztán mikor eljutott a tudatomig, hogy konkrétan csak hisztizik, mint egy kisgyerek, magamhoz tértem az elkalandozásomból és egy vulkánhoz hasonlóan kikeltem magamból - Nem hiszem el, hogy bedőltem neked - rivalltam rá felháborodva, mire nem bírta tovább, kicsit sem törődve a szemlélődőkkel, a parkban sétálgatók szeme láttára kinevetett - Mit sajnáltatod itt magad, mikor semmi bajod sincs? - löktem meg a vállánál sértődötten, aminek hatására visszafogta magát és abbahagyta az enyhén figyelemfelkeltő hahotázást.

- Bocsánat - kezdte a szabadkozást még mindig a nevetéssel küszködve - Csak tisztában voltam vele, hogy enélkül nem fogadnád el a kávét, amit vettem neked - magyarázta kedves hangon, miközben kényelembe helyezve magát nekidőlt a pad támlájának.

- Ez aljas húzás volt tőled - néztem rá összehúzott szemekkel - És... meglepően ravasz. Minden elismerésem - dőltem hátra én is enyhe büszkeséggel a hangomban.

- Köszönöm - mosolygott szerénykedve, közben pedig, elfogadva a meghívását, lassan a kezembe vettem a poharat - Egyébként hogy vagy mostanában? Régen találkoztunk - érdeklődött furcsa csillogással a szemében.

Zavaromban elfordítottam a fejem, a kezeim között forgattam a kávémat és azt bámulva, alig láthatóan elmosolyodtam. Nem tudom, mi bajom lehetett, egy ilyen egyszerű kérdésre sosem szoktam így reagálni. Komolyan kezdtem aggódni magamért. Rosszabb voltam, mint egy hormontúltengéses tinédzser. Másrészt viszont... képtelen voltam olyan választ adni neki, amivel nem keltek benne gyanakvást vagy nem szólom el magam. A napokban sokat gondolkoztam ezen, ugyanis számítottam rá, hogy az elkövetkezendő időkben valami hasonló szituációba keveredünk, de még nem sikerült megfelelő információval előállnom, amivel nem kerülhetek még ennél is kellemetlenebb helyzetbe.

- Hát, igen, az elmúlt időszakban nem volt túl sok szabadidőm - magyaráztam halkan - Most is csak annyi szabadult fel, hogy kieresszem a fáradt gőzt - tettem hozzá nagyot sóhajtva.

- Feltartalak? - kérdezte szinte már bocsánatkérő tekintettel.

- Nem, dehogy... - kaptam felé a fejem talán feltűnően gyorsan, azonban nem maradt egy lélegzetvételnyi időm sem, hogy befejezzem a mondatomat, mintegy jelként, félbeszakított a telefonom élesen felcsendülő hangja - Elnézést - motyogtam elővéve a mobilomat.

Gyors mozdulatokkal, hogy ne lehessen látni a kijelzőt, kinyomtam az ébresztőt, amit azért állítottam be, hogy ha elhúzódik a levezető kocogásom, időben hazaérjek átöltözni és menjek dolgozni. Ismerve magamat számítottam rá, hogy hosszabb időre a szabad levegőn ragadok, csak nem pontosan erre a szituációra gondoltam.

- Most már biztosan feltartalak - jelentette ki enyhe csalódottsággal a hangjában.

- Nagyon sajnálom - néztem a szemébe szomorúan, gyorsan eltéve a telefonomat - Örülök, hogy összefutottunk és köszönöm a kávét - mosolyodtam el bocsánatkérően -, de mennem kell - álltam fel sietősen, kezemben a műanyag pohárral és gyors léptekkel indultam el a lakásom irányába.

- Mit szólnál hozzá, ha egyszer bepótolnánk? - állt talpra ő is, amivel megállásra késztetett és meglepetten fordultam vissza felé - Persze, csak ha... van kedved hozzá... és időd - folytatta zavartan beletúrva kissé kócossá vált hajába.

Istenem, hogyan hasonlíthat egy ennyire jóképű ember egy olyan aranyos kis fiúcskára, mint aki életében először beszél egy lánnyal, aki tetszik neki?

- Jól hangzik - húzódott mosolyra a szám örömömben, mire először ledöbbentette a beleegyezésem, végül viszonozta a gesztust.

- Rendben - bólintott teljes zavartságban - Mondjuk... a jövő héten, ugyanitt?

- Oké - egyeztem bele kis habozás után - Akkor a jövő héten - intettem neki elköszönésképpen, majd újra elindultam, útközben pedig megittam a maradék kávét is, hogy ne vesszen kárba.

~~~~~

Délután, alig pár órával a central parki történések után a Kapitánnyal szokásos edzésünket tartottuk meg. Az elmúlt hetekben kialakult egy rutin az edzés időpontjával, valamint a menetével kapcsolatban. A délelőttök és az esték szabadok voltak, hogy mindketten tudjuk élni a magánéletünket (már amit annak lehet nevezni), míg a délután nagy része a regenerálásról szólt.

Ma sem volt ez másképp. Ezúttal viszont mintha megváltozott volna valami. Éppen közelharci technikákat igyekeztem megtanítani Steve-nek, ahogy általában szoktam, mivel hiába az injekció, aminek köszönhetően átlagon feletti képességei lettek, az erő nem minden. Szerencsére gyorsan tanult, azonban maga a tanulási folyamat rengeteg nehézséggel, hibával és elhivatottsággal járt. Ezt a részét sosem volt könnyű megértetni a küzdőfelemmel, ugyanis valamilyen oknál fogva nem tudta elfogadni, hogy nem mindenható és nem minden új mozdulat jön úgy, mintha születésétől fogva ismerné azt. Eddig ennek a miértjére nem sikerült rájönnöm, azonban a jelenlegi helyzetet tekintve úgy tűnt, itt az ideje, hogy megértsem, pontosan mi is akadályozza őt abban, hogy gördülékenyebb legyen a felkészülése.

Egy támadást hárító mozdulaton fáradoztunk: a lényege az volt, hogy túl lehessen járni egy olyan ellenfél eszén, aki furfangosnak hiszi magát. Eleinte szemből, fürgén, szünet nélkül támadtam, ütöttem, ahol csak tudtam. És sajnálatos módon nagyon sokszor volt lehetőségem ütni.

- Rendben, álljunk meg - hagytam abba gondterhelten sóhajtva.

A Kapitány megértette, mi a problémám, emiatt pillanatnyilag nem ő volt a legboldogabb ember a világon. Hátat fordítva nekem kicsit messzebb sétált tőlem, miközben szinte fújtatva végigszántotta kezeivel a haját, melyek végül a tarkóján állapodtak meg.

- Sajnálom - fordult vissza felém bűnbánó tekintettel - Mennyire borzalmas a helyzet? - érdeklődött őszinte kíváncsisággal és enyhe ódzkodással.

Egyszerűen nem volt szívem válaszolni. Nem meglepő, hogy cirka 70 éves hibernáció után nem tud ugyanúgy teljesíteni, mint fénykorában, de ez alkalommal a szokásosnál is rosszabb volt a felállás.

- Próbáljuk meg újra! - kerültem ki a kérdését gondolkodás nélkül - Támadjon meg! - utasítottam határozottan.

- Tessék? - nézett rám felvont szemöldökkel.

- Nem szeretem ismételni magam - közöltem unottan sóhajtva - Nem kell féltenie, nem vagyok porcelánból - mosolyogtam gúnyosan, mire csak szórakozottan megrázta a fejét - Az a célunk, hogy újra formába hozzuk és ehhez nem szabad visszafognia magát - magyaráztam komor, hivatalos hangon - Szóval szedje össze magát, engedje ki magából, amit eddig nem mert és támadjon meg! - szóltam rá a vége felé kicsit hangosabban, hogy nyomatékosítsam a... "kérésemet".

Fél percre összekapartam minden létező türelmemet és vártam (alapjában kifejezetten türelmetlen személyiség vagyok). Mégsem történt semmi. Steve tanácstalanul nézett rám és úgy tűnt, nem akart rám támadni, hiába biztosítottam őt a teljes hozzájárulásomról. Nem voltam hajlandó a végtelenségig ott szobrozni és reménykedni a lehetetlenben, úgyhogy megfordultam azzal a szándékkal, hogy fogom a cuccomat és hazamegyek. Viszont alig tettem meg 3 lépést, mikor furcsa zaj törte meg a kínos csendet.

Az utolsó pillanatban sikerült lebuknom, mielőtt a Kapitány magával rántott volna. A földön guggolva, döbbenten néztem fel rá, amikor is kezdett belelendülni a harchelyzetbe. Időm nem volt felfogni a történéseket, mikor egy lábat láttam a fejem felé közeledni (vagyis meg akart rúgni). Ösztönszerűen löktem el azt magamtól, ezzel pedig akkora lendületet szereztem, hogy egy hátra-szaltóval igyekeztem távolabb kerülni az ellenfelemtől. Alighogy talpra álltam, ismét előttem termett, azonban most nem hagytam magam. Steve, mint minden alkalommal, bokszolók által használt hagyományos ütésekkel próbálkozott, amikkel - őszintén szólva - nálam nem ment sokra. Könnyűszerrel hárítottam minden mozdulatát, sőt, minden védés után rögtön visszaütöttem.

- Mégis mi tartja vissza? - löktem meg a mellkasánál, mire abbahagyott mindent és magatehetetlenül nézett a szemembe - Hetek óta edzek magával és még mindig ugyanott tart - löktem rajta még egyet, hatást azonban még nem értem el vele, ugyanolyan esetlenül meredt maga elé - Minden héten jelentenem kell a rehabilitációjáról Furynak és még nem tudok felmutatni semmit - kiabáltam vele teljesen kikelve magamból.

- Erről nem én tehetek - motyogta alig hallhatóan.

- Akkor ki? - kérdeztem vissza mérgesen - A Hydra? Erskine? Vagy éppen Peggy? - soroltam emelt hangon, mire (azt hiszem, az utolsó névnél) felkapta a fejét és zavarodottságot véltem felfedezni az arcvonásain - Mielőtt megbíztak a feladattal, hogy segítsek magán, el kellett olvasnom mindent, amit a S.H.I.E.L.D. tud magáról - közöltem kíméletlenül - Legendákat hallottam magáról, Steve, de amint elkezdtünk edzeni, csak egy lelkileg sérült embert láttam, akit akadályoznak a múltbéli emlékei abban, hogy teljesen felépüljön - hadartam erősen gesztikulálva - Ideje lenne kiengedni magából a sok keserűséget és rossz emléket, mert ezek csak megnyomorítják.

- Nem tehetem - szólt vissza egyre hangosabban.

- Miért nem? - löktem meg még egyszer immár a kifakadás tetőpontján - Lehetőséget adok magának a továbblépésre, Kapitány - néztem a szemébe határozottan - Tombolja ki magát végre! - bokszoltam egy utolsót a mellkasába.

Elértem, amit akartam. Betelt nála az a bizonyos pohár. Minden egyes szavammal szítottam benne a harciasságot, a tettvágyat, végül pedig leomlott a fal, ami eddig nagy nehézségeket okozott neki. Úgy éreztem, rám szabadította minden elfojtott dühét, mikor újra támadásba lendült. Minden lehetséges ponton ütött és egyre gyakrabban talált rajtam olyan felületet, amit sikerült eltalálnia. Egészen addig hadakoztam vele, amíg sarokba nem szorított. Az ütések kivédése miatt többször is hátra kellett lépnem, egészen addig, amíg nem ütköztem neki a falnak. Ott már nem maradt esélyem ismételten legyűrnöm őt. Amint hátammal nekitámaszkodtam a falnak, Steve nem hagyott nekem egyetlen menekülési útvonalat sem. Jobb kezével a nyakamon támaszkodott meg, míg a ballal szinte átfogva az egész felsőtestemet, a bal vállamnál fogva nyomott a falnak, hogy még megmozdulni se tudjak.

Pár hosszúra nyúló percig csak egymás kimerült lihegését hallgattuk és mélyen belemerültünk egymás tekintetébe. Nem akartam egy ideig tönkretenni ezt a csendet, viszont ezt a küzdőfelem nem tudta, ezért úgy szorított a falhoz, mintha az élete múlott volna rajta. Nem foglalkoztam a rám kifejtett erő nagyságával, inkább próbáltam megfejteni, mi járhatott az ő fejében. A szemébe belenézve rengeteg érzelmet fedeztem fel: dühöt, zaklatottságot, magatehetetlenséget, elveszettséget. Magányt. Majdnem 70 év öntudatlanság következményét láttam magam előtt megtestesülni.

Aztán egy pillanatra mintha mindez semmivé vált volna, ezeket az érzéseket felváltotta egy furcsa csillogás, amit nem tudtam mihez kötni. Ezért is döntöttem úgy, hogy ennyi, szinte már intim közelség pont elég volt. Előnyömre vált, hogy a Kapitány nagy erővel támaszkodott rajtam, ugyanis ezt felhasználva ki tudtam szabadulni a fogságából. Váratlanul rácsimpaszkodtam a kezeire, elrugaszkodtam a talajtól és egyenesen mellkason rúgtam, aminek hatására elengedett és jó pár méterre csúszott el tőlem. Egészen addig észre sem vettem, hogy az ő súlyától, amivel rám nehezedett, alig kaptam levegőt, így mikor eleresztett, akkor kezdtem el igazán fulladozni és igyekeztem minél több oxigénhez jutni.

- Jól van? - emelte fel a fejét a földön hanyatt fekve, hogy a saját szemével láthassa, megvagyok-e még.

- Igen, persze - bólintottam egy utolsót köhögve, végül sikerült összeszednem magam és mély levegőt véve kihúztam magam - És maga? - érdeklődtem az előbbi történésekhez képest sokkal higgadtabban és empatikusabban.

- Azt hiszem, igen - válaszolt, miközben visszatette a fejét a talajra és a plafont bámulta.

Még sosem láttam őt ennyire szétesettnek. Pedig órákkal ezelőtt úgy tűnt, még semmi baja nem volt.

Óvatos léptekkel közeledtem felé, aztán mikor mellé értem és még akkor sem nézett rám, törökülésben helyet foglaltam mellette.

- Sosem kérdeztem arról, hogy érzi magát... - kezdtem vonakodva, mire a nagy plafonbámulástól végre hajlandó volt elszakítani a tekintetét és kíváncsian felém fordította a fejét - ... mert el nem tudom képzelni, milyen választ adna, amiből megérthetném, min megy most keresztül.

Úgy vettem észre, rátapintottam a lényegre, ugyanis először gondolatban teljesen másfelé járva nézett a szemembe, majd ismét a plafont kezdte el szuggerálni, mintha valami érdekeset látna rajta.

- Még mindig alig tudom felfogni azt, ami most velem történik - reagált percekkel később szinte suttogva - Mintha csak egy rossz álomban lennék - dörzsölte meg az arcát kimerülten.

- Mi az utolsó emléke? - érdeklődtem visszafogottan.

- Az óceán - nem vette tolakodásnak a kérdezősködésemet, keserű hangon ugyan, de válaszolt.

- Sajnálom - suttogtam együtt érzően.

- Én is - sóhajtott szomorúan.

- Tudja, volt szerencsém megismerni Peggyt - vallottam be alig hallhatóan, amivel kiérdemeltem egy döbbent és hitetlenkedő tekintetet - Rengeteget mesélt magáról egész életében és... ezek a történetek, hála neki, a mi köreinkben is elterjedtek - álltam fel beszéd közben, majd csípőre tett kezekkel néztem le a társaságomra, aki a témába belemerülve képtelen volt levenni rólam a tekintetét - Sőt, azon kevesek közé tartozom, akik személyesen is találkozhattak vele.

- És? - kíváncsiskodott türelmetlenül.

- Mikor maga szóba került, egyetlen mondatot volt hajlandó megosztani velem - fél igazság, de jobb ötletem nem volt, amivel lelket önthettem belé - Annyit mondott, hogy teljes élet jutott neki osztályrészül, mégis, miután magát megismerte, olyan hiányérzettel kellett együtt élnie, amit sosem tudott megmagyarázni.

Ha eddig nem is, ezúttal biztosan fején találtam a szöget. Hirtelen mintha kicserélték volna. Nem annak a kimerült, lelassult, megfakult embernek tűnt, aki árnyéka volt önmagának, hanem mint aki most ébredt volna fel igazán. Emellett viszont megmaradt az a furcsa fény a szemeiben, amely most még erősebb lett - mintha ez jelképezné az emlékek miatt feltörő fájdalmakat.


- Fogadja meg a tanácsomat és szedje össze magát! - javasoltam kedves hangon, miközben kinyújtottam felé a jobb kezemet, hogy felsegíthessem - 70 évet kell bepótolnia.

~~~~~

Lassan sötétedni kezdett New York utcáin. Legalábbis helyi idő szerint így kellett lennie. Igazából nem tudom, mert pont nem tartózkodtam a város körzetében. Inkább a légterében. Vagy még ott sem. Ha pontos tartózkodási helyet kéne megadnom, azt mondanám, hogy egy repülőn ültem. Azonban ez csak félig-meddig volt igaz. A S.H.I.E.L.D. anyahajójára, hivatalos nevén a Helicarrierre, parancsra érkeztem meg másnap délután. A létesítmény egyik tárgyalótermében ültem a céges "egyenruhámban" (fekete, testhez simuló nadrág, kék póló, ujján az ügynökség logójával, fekete bőrdzseki, valamint a saját pisztolyom) és vártam. Mindig is türelmetlen embernek vallottam magam, emiatt úgy éreztem, az elmúlt 2-3 órában alaposan leterheltem az idegrendszeremet az egymást dominóként követő eseményekkel és azok következményeivel, valamint az ehhez kapcsolódó gondolataimmal. A kedélyállapotomon pedig kicsit sem segített a kollégám ráérős érkezése, ugyanis szokásával ellentétben késett, ezzel még inkább a töprengésbe és az idegeskedésbe taszítva engem.

Világot rengető dolgok történtek a mai távollétem idején, néhány óra leforgása alatt, emiatt még nagyon felfogni sem volt időnk ennek a valódi jelentőségét, egyből készenléti állapotot hirdettek ki az egész ügynökségen belül, globális méretekben. Mint már korábban említésre került, a cég fő feladata az emberek védelme maguktól és másoktól, akik veszélyt jelenthetnek rájuk. Nos, ezen megfogalmazás alatt értendők a mi látóhatárunkból kieső világok és az ezekbe tartozó, az emberek életét fenyegető lények is. Ugyanis 1 évvel ezelőtt, Új-Mexikóból furcsa jelentéseket kaptunk, melyek alapjaiban rázták meg a létezésről kialakított általános nézetünket. Fény derült néhány mitológiával kapcsolatban, hogy valójában nagyon is igaz történéseken alapulnak. Ezek közé tartozik egy bizonyos európai mondakör, Odinnal, a mindenek istenével, fiával, Thorral, a viharok istenével, valamint az ő örökségével, a fények birodalmával, Asgarddal. A történet lényegében annyi, hogy Thor ellentmondott édesapjának, akit így száműzött a birodalmából, egyenesen hozzánk, az általuk nevezett Midgardra. Vele együtt érkezett meg a legendás fegyvere, a Mjölnir is (külsőleg egy kalapács, mely nagy erőt rejt magában, amit csakis Odin fia birtokolhat) és egy még nagyobb fenyegetés, az úgynevezett Pusztító, mely a földdel tett egyenlővé egy kisebb várost. Így jutott tudomásunkra az istenek és más világok létezése, valamint, ha tényleg hihetünk a mondáknak, szorosan kapcsolódik hozzájuk egy nagy erejű tárgy felbukkanása is, a Tesseract. Ez a kocka alakú erőforrás önmagában mérhetetlen energiát tartalmaz, amit a S.H.I.E.L.D., pontosabban Fury, igyekezett minél előbb az emberek hasznára fordítani kísérletezésekkel, kutatásokkal és sok titkolózással. Azonban az eltussolás a mai nappal lehetetlenné vált. A Tesseract "önműködő" állapotra kapcsolt, majd váratlanul portált nyitott a távoli űr egy ismeretlen pontjába, magával hozva valakit, aki a világunk elpusztításával, a szabadságunktól való megfosztással fenyegetett. Loki - állítólag Thor testvére - háborút indított a Föld ellen és megtette az ehhez szükséges első lépéseket.

- Minden rendben? - szakított ki a gondolatmenetemből Coulson hangja.

Fogalmam sem volt, mióta állhatott mellettem, de azt tudtam, hogy a váratlan megszólalásáig egyáltalán nem vettem őt észre vagy figyeltem fel az érkezésére, fejben az elmúlt nap eseményeit igyekeztem végigpörgetni és minél előbb felfogni azokat.

- Semmi sincs rendben - válaszoltam Phil költői kérdésére - Mielőtt még egy kérdést intéznél felém, előtte gondold át, mennyi értelme volna feltenni! - gorombáskodtam kedvetlenül.

Őszintén szólva jobb lett volna, ha inkább be sem jövök dolgozni, ugyanis minden fogadott, csak jó hír nem. Miután "kiparancsoltak" az otthonomból és feljöttem az anyahajóra, tájékoztatva lettem a fejleményekről, amik semmi jóval nem kecsegtettek: a portál bezáródása után Loki végzett több tucat emberünkkel, transzba ejtette Clintet (mint kiderült, ők ketten Coulsonnal mindvégig itt tartózkodtak és a Tesseractot felügyelték), a kocka kísérleteit végző és irányító tudóst, Erik Selviget meg még pár ügynökünket, valamint kis híján lelövette az igazgatót, sőt, a portál megnyitásánál felszabadult erőhullám a föld alá temette az egész Egyesült Fekete Energia Misszió intézményét, ahol a földönkívüli eseteket tartottuk megfigyelés alatt. Vagyis hatalmas bajba kerültünk.

- Aggódsz Barton miatt? - folytatta a vallatásomat.

- Nem fogom ismételni magam - néztem fel rá egyre dühösebben, így inkább csendben maradt, nem kérdezett többet - Egyáltalán mit keresek én itt?

- Jelen helyzetben mindenkire szükség van - közölte diplomatikusan.

- Kiket értesz mindenki alatt? - vontam fel a szemöldökömet gyanakodva.

Nem tetszett nekem ez a megfogalmazás. Általában ha nagyobb akciókról volt szó, Fury sosem bízott meg olyan munkakörrel, ahol engem is bevetésre küldött, mint csapattagot vagy vezetőt. Én inkább a háttérmunkát, a megbízás érdemlegesebb részét szoktam elvégezni. Ezért sem értettem, egy világméretű katasztrófa előtt állva miért ülök egy teremben ahelyett, hogy mondjuk már beépülőben lennék az ellenségnél vagy információkért cserébe kutatnék megadott, vagy éppen körözött személyek után.

- Nos, Natasha éppen Calcuttában van, a főnök New Yorkban tartózkodik, valamint nekünk is oda kéne mennünk, hogy meggyőzzünk egy nagyágyút - vázolta fel a helyzetet hivatalos hangnemben.

Nagyon jól tudtam, kikért kellett Indiába vagy éppen az imént említett nagyvárosba menni. Ezért sem tetszett, hogy Phil azt mondta, nekünk is ki kell mennünk az utóbbi helyszínre.

- Nem - ráztam meg a fejem a kétségbeesés határán.

- Fury igazgató parancsa.

- Nem érdekel - álltam fel belefúrva a tekintetemet a kollégáméba - Még nem.

- De igen - makacsolta meg magát a szokásos határozottságával - Nem húzhatod ezt az örökkévalóságig, Renée. Évekig kerülgetted az elkerülhetetlent. Ideje szembenézned vele.

Kelletlenül ugyan, de be kellett látnom, nagyon is igaza volt. Évek óta a S.H.I.E.L.D.-nél dolgozom és elég feltűnően kerültem bizonyos helyeket, rendezvényeket, megbízásokat, melyek a szóban forgó személyhez valamilyen módon kapcsolódhattak. A kialakult helyzet pedig megkövetelte, hogy végre túlessek ezen a találkozáson.

~~~~~

Az utat teljes némaságban tettük meg. Nekem elment minden kedvem a beszélgetéstől, Coulson pedig jobbnak látta, ha nem próbál meg kezdeményezni felém, nehogy rossz vége legyen a dolognak. Az úti cél előtt alig pár perccel végül már nem bírta, kinyögte, ami addig a pillanatig eléggé nyomaszthatta.

- Haragszol rám? - egy pillanatra tekintettem felé, viszont ő nem nézett rám, maga elé meredve érdeklődött, mégis hogyan viszonyulok hozzá a jelen pillanatban.

Elgondolkodtatott a kérdés. Egyik részről képtelen voltam haragudni rá, hiszen az egyik legjobb barátom, akire bárhol, bármikor, bármiben számíthatok. Azonban még ott volt az a bizonyos másik szemszög is...

- Mindig a hírvivőt hibáztatják a rossz hírért - válaszoltam sejtelmesen, utalva ezzel a múltkori, valamint a mai esetre is, miközben elfordítottam a fejem, mire Phil rám nézett és a szemem sarkából láttam, ahogy halványan elmosolyodott.

Mikor megérkeztünk a célpontunkhoz, elámulva néztem fel az égig érő "felhőkarcolóra". Meglepő módon nem volt egyik emeleten se égő lámpa, pedig már jócskán besötétedett, de alighogy megtorpantunk az épület előtt, az hirtelen kivilágosodott, mintha egyszerre kapcsoltak volna fel minden villanyt a tetején lévő, hatalmas STARK felirattal együtt. Úgy nézett ki, mint egy óriási karácsonyfa. A következő pillanatban pedig mintha egy fénycsóvát láttam volna a torony mentén felfelé repülni, végül eltűnt a szemem elől.


Nem méláztam sokáig, szinte azonnal követtem a munkatársamat. Amint beléptünk az ajtón, egy hatalmas hallban kötöttünk ki. Hirtelen nem is tudtam, hova nézzek, mivel... nem volt recepció. Ez elég meglepő, tekintve, hogy mekkora ez az épület és hány emelete van.

- És most? - fordultam tanácstalanul körbe.

- Jó estét, Coulson ügynök, Taylor ügynök - köszöntött minket egy gépies hang - Miben lehetek a segítségükre? - most már értem, miért nincs információszolgálat (maga az egész épület az).

- Jarvis honnan ismer téged? - kérdezte tőlem halkan és meglepetten Phil.

- Majd egyszer elmesélem - mosolyogtam rá sejtelmesen - A S.H.I.E.L.D. megbízásából jöttünk - válaszoltam a szóban forgó... hangnak - Itthon van a nagyfőnök? Fontos lenne beszélnünk vele.

- Egy pillanat - kért tőlünk türelmet.

Nem láttam a kollégámat, mégis éreztem, ahogyan szinte lyukat égetett az oldalamba a tekintetével. Hiába dolgozunk együtt már hosszú évek óta, még mindig vannak titkaim, melyekről rajtam kívül talán csak az igazgatónak van tudomása. Vagy lehet, hogy még neki sem.

- Sajnálom, Mr. Stark jelenleg nagyon elfoglalt - szólalt meg ismételten a gép.

- Kérlek, Jarvis, próbáld meg még egyszer! Életbevágóan fontos - kérleltem barátságos hangon, a kedvesebbik oldalamat előásva.

- Meglátom, mit tehetek - "tűnt el" ismételten.

- Na jó, nekem erre nincs időm - elégelte meg a várakozást Coulson, váratlanul megindult a lift felé és úgy tűnt, nem lehet megállítani.

- Attól még, hogy türelmetlenkedsz, nem fogsz előbb túlesni ezen a beszélgetésen - közöltem vele unottan én, a türelmetlenség mintaképe.

Mintha meg sem hallott volna, amint kinyílt előtte az ajtó, beszállt a liftbe és annak bezáródásakor eltűnt a szemem elől. Lemondóan megráztam a fejem a tőle szokatlan viselkedéstől. Rám jellemző az ilyesfajta magatartás, nem pedig rá.

- Taylor ügynök? - szólított meg Jarvis.

- Igen? - kaptam fel a fejem meglepetten.

- Visszaküldjem Önnek a liftet?

- Azt nagyon megköszönném, Jarvis - mosolyodtam el hálásan.

Megdöbbentő és egyben letaglózó, hogy manapság egy mesterséges intelligencia udvariasabbnak és tisztelettudóbbnak tűnik, mint egy ember. És akkor még nem is beszéltünk a földönkívüli lényekről.

Amint megérkezett a lift, ráérősen beszálltam, nekidőltem az ajtóval szemben lévő falnak és türelmesen, keresztbe font karokkal várakoztam, amíg felvitt arra az emeletre, ahova Phil is ment. Közben pedig megállás nélkül járt az agyam. Mindig azt hittem, hogy elkap majd a rettegés, mialatt ahhoz a személyhez tartok, akivel legszívesebben életem végéig nem is találkoztam volna. Ehhez képest a felvonóban szinte már nem is érdekelt, kivel találom szembe magam perceken belül, egyszerűen már túl akartam lenni ezen az "egy félisten háborúval fenyegeti a Földet" dilemmán. Furcsa dolgokat produkál az élet.

Aztán megállt a lift és kinyílt az ajtó. Mivel nem volt csengő, hangtalanul érkeztem meg és senki nem figyelt fel rám. Ellökve magamat a faltól, a nadrágom hátsó zsebeibe süllyesztett kezekkel léptem Coulson mellé, miközben egy hosszú, sötétszőke hajú nőre terelődött a tekintetem, aki éppen a nagyfőnök felé tartott. Ők ketten egymás között társalogtak, így zavartalanul fordulhattam a munkatársam felé.

- Kaptál pezsgőt? - csodálkoztam meglátva a kezében a poharat, mire rám nézett és alig láthatóan elmosolyodott - Milyen szívélyes fogadtatás - forgattam meg a szemeimet, amitől majdnem elnevette magát.

- Üdv! - hallottam meg hirtelen egy értetlen és kedves női hangot.

Ez volt az a pillanat, amikor levegőt is elfelejtettem venni, egész testemben megfeszültem, hogy még véletlenül se kezdjen el valamelyik végtagom remegni és nem mertem a hang irányába nézni. Ez a hang visszarántott a valóságba, valamint eszembe juttatta, hogy pontosan kikkel is tartózkodom egy helyiségben és ettől elkapott a pánik. Nagy nehezen sikerült észhez térnem, azonban csak egy kis segítséggel. Phil biztatóan, támogatóan nézett a szemembe, amiből erőt tudtam meríteni, így vettem egy mély levegőt és összeszedve minden méltóságomat, barátságos arckifejezéssel (ami talán kicsit erőltetettebbre sikerült, mint reméltem) fordultam a másik két jelenlévő irányába.

- Üdv - mosolyogtam kissé talán hamiskásan az előbb említett nőre, aki, amint rá néztem, szinte azonnal, határozott léptekkel megindult felém - Elnézést kérek a pofátlanságomért, hogy hívatlanul és ismeretlenül beállítottam - magyaráztam magamhoz képest higgadt és lágy hangon.

- Semmi gond - felelt a szabadkozásomra vidáman - Pepper Potts - nyújtotta felém a kezét mintegy berögzült mozdulatként.

- Renée Taylor ügynök - fogtam vele kezet udvariasan.

És ekkor történt meg az, amitől féltem. Egy pillanat alatt fagyossá és feszültté vált a légkör, amikor a bemutatkozásom után rögtön közbeszólt egy... enyhén ledöbbent hang Pepper háta mögül, melyre mindenki, akaratlanul is felkapta a fejét.

- Renée?

2017. szeptember 21., csütörtök

5. fejezet: Versenyfutás

*A hívott szám jelenleg nem kapcsolható...*

Idegesen és kissé aggódva dobtam a telefonomat az ágyamra, majd én is tanácstalanul terültem el rajta. Napok óta próbáltam elérni Bartont és Coulsont, azonban többszöri próbálkozás után sem vették fel a telefont, emiatt pedig kezdtem látványosan pánikba esni. Mióta Philt faképnél hagytam az edzőteremben, Clintet pedig még előtte az igazgató irodájában, azóta mindketten nyomtalanul felszívódtak. Nem hagytak üzenetet, sem életjelet magukról, hogy vajon hol lehettek vagy mivel voltak elfoglalva, egyszerűen eltűntek a szemem elől. Őszintén szólva ettől egy kicsit... nagyon megijedtem. Akárcsak a főnök esetében, náluk is mindig tájékoztatva lettem arról, ha elhagyták az adott város mondjuk 50 km-es körzetét. Jelen esetben viszont úgy tűnt, megfeledkeztek erről a jó szokásukról.

Ha már Furynál tartunk... miután hivatalos úton is megismertetett Steve-vel, ahogy mondta (vagyis engem utasított, mint alkalmazottját), szinte napi rendszerességgel igyekeztem felkészíteni őt a rá váró megpróbáltatásokra. Pontosabban ami a harcképzettségét és a testi erőnlétét illeti. A lelkiről nem tudok semmi érdemleges információval szolgálni, ugyanis Halálosztóként nemigen csevegünk órákig, inkább minden figyelmünket a gyakorlásra fordítjuk; ráadásul Renée-ként sem találkoztam vele mostanában - az elmúlt több mint 2 hétben -, mert őt lefoglalta a felkészülés, engem pedig a folyamatos készenlét, hogy még véletlenül se szóljam el magam vagy bukjak le előtte. Hogy mire ez a nagy titkolózás? És honnan a Halálosztó fedőnév? Nos, ezt a későbbiekre hagynám. Hosszú történet, majd egyszer részletesebben kifejtem. Addig meghagynám ezt a titokzatoskodó, rejtélyes légkört...

Szóval, mivel még alig múlt el 6 óra és a Nap sem bukkant fel még teljesen, gondoltam, ideje egy kicsit kikapcsolnom magam. Hacsak egy rövid időre is, de muszáj volt kimozdulnom ebből a közegből, kezdtem úgy érezni, hogy megfulladok a felelősségtől és az aggodalomtól, ami rám nehezedett. Úgyhogy felkelve az ágyról felkaptam egy ujjatlan sport-felsőt, egy háromnegyedes nadrágot és a parókát, amit szorosan hátrakötöttem, valamint a kontaktlencsét (az igazgató figyelmeztetése: ha bármikor kimennék az utcára bármiféle céllal, ami nem a munkahelyemre vezet, figyeljek arra, ha esetleg összefutnék a jelenlegi ügyem alanyával, hogy ne fedjem fel a valódi kilétemet; óvintézkedés, ezért ha úgy vesszük, nem kapcsolódom ki teljesen, csak elterelem a gondolataimat az aktuális problémákról), majd belenéztem a tükörbe.

Idegenkedtem saját magamtól. A tükörképemtől. Teljesen összezavarodtam attól, aki visszanézett rám. Hirtelen azt sem tudtam megmondani, hogy ki vagyok. Magányosnak éreztem magam. Főleg ebben a helyzetben, mikor sem Barton, sem Coulson nem volt a közelemben, hogy támogasson és segítsen nekem - vagy inkább rajtam. Ilyen dolgokban a főnökömre sosem számíthattam, nem az a lelkizős típus. Én sem vagyok az, csak... válságba kerültem: a gondolataim, a lelki világom felborult, jócskán kitért a normál kerékvágásból. Önmagam csapdájába estem. A saját rabommá váltam.

Nagyot sóhajtva fordítottam hátat a tükörnek, végül eltéve a telefonomat és a kulcsaimat indultam el, hogy kicsit kieresszem a fáradt gőzt.

~~~~~

A Central Park hajnali nyugalmánál, csendjénél, harmóniájánál nincs jobb orvosság a nyugtalan lélekre. Na jó, lehet, hogy ez egy kicsit nyálasan hangzott, azonban most erre volt szükségem. Egy kis csendre és nyugalomra. A friss levegő és a nagyvárosban oly furcsa békesség átjárta az egész testemet, szinte minden egyes légvétellel éreztem a környezet jótékony hatását. Egy pillanatra sikerült minden gondolatot kizárnom a fejemből és csakis azzal foglalkoztam, hogy levezessem a felgyülemlett feszültséget. Viszont ez az állapot nem tartott sokáig. Még kiélvezni sem volt időm.



Az ismerős utakon járva elkövettem azt a hibát, hogy nem voltam elég körültekintő. Nem érzékeltem magam körül semmilyen "veszélyt", így nagy meglepetésként ért, hogy más is reggelre időzítette a levezető edzését. Vagyis mikor egy kanyarhoz értem, ahol egy hatalmas fa takarta az én útvonalamba eső kereszteződést, frontálisan ütköztem valakivel, aki azon az útvonalon szándékozott haladni, mint én, csak velem szembe, az ellenkező irányba. Mivel nem figyeltem oda, a hirtelen jött szituáció miatt majdnem orra buktam. Rémülten, szorosan behunyt szemekkel vártam a becsapódást, de az legnagyobb szerencsémre nem következett be. Legközelebb, amikor fel tudtam mérni a helyzetemet és ki mertem lesni a szemhéjaim alól, meglepő módon nem a betonon feküdtem, hanem két erős kar kulcsolta át a derekamat, hogy megakadályozzák a kisebb találkozásomat a talajjal. Amint felnéztem a tulajdonosukra, megkönnyebbülten engedtem ki a visszatartott levegőmet, ezzel egy időben azonban a szívverésem is kiütötte az egészséges határértéket.

- Jól vagy?

Nem vághattam rá rögtön, hogy igen. Mert hazudtam volna (na, nem mintha eddig olyan őszinte lettem volna, de mindegy, inkább hanyagoljuk ezt a témát). Aggodalommal teli szemeitől, kellemesen mély hangjától, amely enyhén csengett a zavartságtól, a meglepetésként ható helyzettől, a számomra idegen közelségtől megremegtek a lábaim, szaggatottan tudtam csak levegőt venni és képtelen voltam tiszta fejjel gondolkodni. Még sosem fordult elő velem ehhez hasonló eset, így szükségem volt jó pár pillanatra, míg fel tudtam fogni a történteket és józanul, normális emberi lény módjára - aki nem esik szét számára megmagyarázhatatlan érzésektől - reagálhattam rájuk.

- Azt hiszem - válaszoltam nagyot nyelve, miközben lassan lábra álltam és okkal féltem attól, hogy a remegéstől összeesek, amit látványosan nem akartam átélni, így minden mozdulatomat alaposan megfontoltam.

Meglehetősen hamar sikerült összeszednem magam, ráadásul jó megfigyelő lévén nem hagytam ki, hogy alaposabban, észrevétlenül végigmérjem az újdonsült társaságomat. Steve ezúttal kék melegítőnadrágot és szürke pólót viselt, haja kissé rendezetlenné vált a futástól. Gondolatban megmosolyogtam az ittlétét, ugyanis még én ajánlottam neki valamelyik edzésen, ha nagyon úgy érzi, hogy nem bír a nagy nyomással, akkor azt fussa le. Ezek szerint megfogadta a tanácsomat.

- Biztos nem esett bajod? - érdeklődött félve.

- Nincs semmi bajom, Steve - mosolyodtam el barátságosan - Kemény fából faragtak, úgyhogy meg sem érzem az ilyesmit - legyintettem szórakozottan, mire az ő ajkai is mosolyra húzódtak.

Szokatlan volt számomra az ilyesfajta aggódás és törődés. Emiatt is csináltam azt, amit eddig még sosem. Zavaromban tördelni kezdtem az ujjaimat - általában, amikor még éreztem ilyesmit, az előre lógó hajtincseimet szoktam piszkálni, viszont sem az eredeti hajam, sem a parókám nem állt rendelkezésemre, így maradt ez - és eme tevékenységemet többször is szemügyre vettem, mintha olyan érdekes lenne, csakhogy elkerüljem a fürkésző tekintetet. Úgy éreztem magam, mint egy érzelmektől túltengett tinédzser, aki szégyelli magát még a fejében végigfutó gondolatok miatt is.

- Meglep, hogy ilyenkor, pont itt futok össze veled. És ilyen módon - jegyezte meg kedves hangon, mire magamhoz tértem a zavartságból és felvont szemöldökkel csípőre tettem a kezeimet.

- Miért? - kérdeztem őszinte érdeklődéssel.

- Nem gondoltam volna rólad, hogy... sportos alkat vagy - magyarázta már rosszat sejtően, a végére kicsit elbizonytalanodva.

Okkal fejezte be vonakodva a mondandóját. Ugyanis egy nőnél egy ehhez hasonló mondat, mondjuk egy teljesen más hangsúlyban és stílusban kiejtve, vagy esetleg azok nélkül, csupán maga a kijelentés is, nos, nem éppen impozáns. Sőt. Kifejezetten sértő.

- Igazán? - sértett hangvételemmel igyekeztem éreztetni vele a helytelen megfogalmazást, de az összhangot elrontotta, hogy képtelen voltam visszatartani a mosolyomat, amit ő is észrevett - Ezt vegyem sértésnek vagy kihívásnak?

- Ha csak ez a két választási lehetőségem van, akkor inkább kihívásnak - válaszolt megfontoltan.

- Bölcs döntés - húztam össze a szemeimet fenyegetően, mire halkan felnevetett - Akkor versenyezzünk! A feladat a Central Park teljes területének lefutása - vázoltam fel az ötletemet nagy beleéléssel, amit igyekezett komoly arckifejezéssel hallgatni, de láttam a szemében megcsillanni a szórakozottság és a jókedv jelét - Van rá... - néztem rá az órámra, amely szerint 2 perc múlva fél 7 lesz - ... 30 perc. Aki elsőként visszaér ehhez a fához - mutattam a mellettünk lévő növényre -, értelemszerűen nyer. Kérdés?

- Mi a verseny tétje? - érdeklődött kíváncsian.

- A vesztes meghívja a nyertest egy kávéra - vágtam rá szinte azonnal (nemhiába mondják, hogy az improvizálás mestere vagyok).

Úgy tett, mint aki alaposan megfontolja az ajánlatomat, azonban ő sem bizonyult a megjátszás koronázatlan királyának, szemlátomást már az első pillanatban tudta a választ az "ajánlatomra".

- Rendben - nyújtotta felém a jobb kezét, amit megrázva hivatalossá tettük a kis... "rivalizálásunkat".

- Azonban nincs semmilyen baráti szolidaritás vagy megszánás - kötöttem ki figyelmeztetően felemelve a másik kezemet, míg a jobbal még mindig nem engedtem el az ő kezét - Úgy fair, ha mindketten a maximumot nyújtjuk.

- Értettem - bólintott beleegyezően - Akkor biztosan elég lesz neked a 30 perc? - vonta fel az egyik szemöldökét kérdően, miközben halványan elmosolyodott.

- Milyen gáláns - jegyeztem meg kicsit sértődötten az élcelődésére - Hidd el, meg fogsz lepődni, mire nem elég nekem fél óra! - engedtem el végül a kezét egy magabiztos mosoly kíséretében.

- Reméljük a legjobbakat - kívánt sok sikert a maga stílusában.

Nem véletlenül ajánlottam fel neki ezt a kis reggeli edzést. Úgy gondoltam, szüksége van a versenyhelyzetre ahhoz, hogy még jobban felgyorsítsam a regenerálódását és eltereljem a gondolatait. Ugyanis attól még, hogy alig váltottunk néhány szót a mindennapos felkészítések közben, figyelemmel kísértem bizonyos gesztusait. Voltak olyan reakciói, arckifejezései, melyekből láttam visszaköszönni a folyamatos gyötrelmeket, berögzült mozdulatsorokat, felvillanó rémképeket, emlékeket. Esküdni mertem volna rá, hogy nem egyszer tért vissza fejben a múltba. Oda, ahol barátként szerették és tisztelték, sokan ismerték, valamint nem érezte magát kívülállónak. Most pedig... talán az egyetlen hely, ami emlékezteti az elmúlt időkre, az a S.H.I.E.L.D. Vagy még az sem.

- Rendben - fordultam abba az irányba, amerre eddig is haladtam, majd Steve is követte a példámat - Akkor háromra - álltam fel "rajtpozícióba", aztán az ellenfelemre néztem, aki szintén felém pillantott, majd olyat tettem, ami miatt okkal tarthatta a viselkedésemet gyerekesnek - Három - indultam el úgy, mint akit puskából lőttek ki.

Még hallottam a hátam mögül, hogy ezúttal hangosan nevetni kezdett, végül felvette az iramot és utánam eredt.


~~~~~

Végtelennek tűnő idő után, mintha valamilyen képzeletbeli célszalagot szakítottunk volna át, szinte egyszerre érkeztünk meg a kiindulási helyre. Nem lihegtem vagy vettem nehezebben a levegőt az embert próbáló futás után, ugyanis Steve ígéretéhez híven valóban mindent beleadtunk ebbe a versenybe, azonban most mindketten ellenfelünkre találtunk a másik személyében. Úgy tűnt, nem számított tőlem ekkora kitartásra és sebességre. Mikor nagyot sóhajtva megálltunk, mosolyogva fordultam felé, mire csodálkozva és elismerően nézett vissza rám, amitől kicsit zavarba jöttem. Gyorsan el is kaptam róla a tekintetemet és kíváncsian néztem rá újra az órámra.

- 20 perc - mondtam ki hangosan, enyhe meglepettséggel a hangomban.

- Szívből gratulálok - szégyenlős mosollyal néztem a szemébe, amelybe belenézve úgy éreztem, jó munkát végeztem és sikerült egy kis időre elterelnem a figyelmét - Őszintén szólva sosem néztem volna ki belőled, hogy ilyen gyors vagy.

- Ha az ember akar valamit, akkor véghez is tudja vinni - vontam vállat, ezzel letudva a gyorsaságom kérdését - Most mi legyen? Döntetlen lett az állás - jelentettem ki tanácstalanul.

- Nekem van egy ötletem - jegyezte meg jókedvűen.

- És mi lenne az? - kérdeztem türelmetlenül.

Nem válaszolt, csak kisfiúsan elmosolyodott, majd elindult egy tetszőleges irányba. Mivel nem vagyok az az értetlenkedő és folyton vallató típus, felvont szemöldökkel néztem utána, végül minden mindegy alapon vállat vontam és követtem őt.

Akkor értettem meg a szándékát, mikor megállt egy külön felállított stand előtt és az árustól kért egy kávét. Kikerekedett szemekkel álltam elé mintegy torlaszként és próbáltam menteni a menthetőt.

- Ezt nem fogadhatom el - tiltakoztam döbbenten.

- Miért nem? - kérdezett vissza ellenállhatatlan mosollyal, amitől egy pillanatra elfelejtettem, mit is akartam mondani.

- Mert nem - vágtam rá az első eszembe jutó, számomra logikusnak tűnő választ, amitől nevetségesebbnek éreztem magam, mint eddig bármikor.

- Ez igazán nyomós érv - biccentett szórakozottan, majd átvette az árustól a gőzölgő folyadékkal teli poharat.

Mivel mindig is makacs típus voltam, nem engedtem az elhatározásomból egyhamar. Nem foglalkozva az egyébként igen nagyvonalú, vagy éppen lovagias gesztusával, kissé sértetten (amire, csak úgy mellékesen hozzátenném, egy kicsit rá is játszottam) sétáltam el egy közeli padhoz és helyet foglaltam rajta. Nem kellett odanéznem, tudtam, hogy szinte azonnal követte a példámat.

Percekig nem szóltunk egymáshoz. Részemről a dac nem engedte, hogy felnézzek és beszélgetést invitáljak, helyette minden apróságot megfigyeltem magam körül (a lágyan fújdogáló szellőt, a hangtalanul megrezzenő faleveleket, a parkban sétálgató embereket), csakhogy ne kelljen a társaságomhoz szólnom. Bár nem néztem rá, akaratlanul is éreztem a felém tanúsított szórakozottságát, mely a gyerekesnek nevezhető hisztimből fakadhatott. Örülök, hogy felvidíthattam a lányos viselkedésemmel...

- Megengedsz egy kérdést, Renée? - szólt hozzám hosszas hallgatás után, viszont nem fordultam felé, zavartalanul folytattam a közvetlen környezetem tüzetes, megfontolt tanulmányozását, mégis kiéleztem a fülemet, hogy tökéletesen hallhassam a mondandóját - Ne érts félre, igazán élvezem a társaságodat - kezdte vonakodva, amivel kellően felkeltette minden figyelmemet -, de... mikor egymásba botlottunk, úgy tűnt, megzavartalak a... tevékenységedben - kereste a megfelelő szavakat egy zavart kisfiú látványát felidézve bennem - és nem szívesen tartanálak fel, úgyhogy remélem, nem sértenél meg azzal, hogy visszautasítod a meghívásomat, ugye? - nyújtotta felém a műanyag poharat kissé határozottabban, mint amilyenre a "beszéde" sikeredett.

Nagy nehezen rávettem magam, hogy felé fordítsam a fejem és a szemébe nézzek, azonban hiba volt ezt tennem. Amint belemerültem a végtelennek tűnő, kék szemekbe, mintha a világ egyik legtüneményesebb gyermekével kerültem volna szembe, aki szinte könyörgött a kegyeimért. Kis híján megenyhült rajta a szívem (ismétlem, csak majdnem)...

- Steve...

- Kérlek! - szakított félbe lassan már kényelmetlen helyzetbe hozva engem - Örülnék neki, ha elvennéd tőlem ezt a poharat, mert olyan forró a benne lévő kávé, hogy kezdi komolyan megégetni a kezemet - hadarta el egy szuszra.

Ezzel a mondattal sikeresen megtörte a jeget. Az indokot hallva először kikerekedett szemekkel néztem rá, mivel egyszerűen nem tudtam ép ésszel felfogni, hogy egy férfi mégis hogyan lehet ilyen... nem is tudom... finnyás, végül nem bírtam tovább, a kezeimbe rejtve az arcomat, jókedvűen elnevettem magam.