2017. augusztus 2., szerda

4. fejezet: Kiképzés

Az egész napot a nagymamámmal töltöttem. Meglepő módon nem zavart meg minket a betegsége, fejben és lélekben mindvégig velem volt és szakadatlanul mesélt. Hogy miről? A régi időkről. A második világháborúban való részvételéről, az utána végzett titkárnőiségéről, ahova azért került, mert akkoriban nem tartották érdemesnek a nőket a... férfiak munkájára - ezt a gondolkodásmódot sosem értettem és amióta az eszemet tudom, mélyen elítélem, hiszen mindegy, hogy férfi vagy nő, mind emberek és egyenlőek vagyunk -, és az azt követő kém tevékenységeiről. Nehéz elképzelni, hogy már az 1940-es évek végén léteztek a maihoz hasonló felszereltséggel (természetesen a mai célszerszámok elődjeivel, a régi változataival) rendelkező kettős ügynökök, azonban ezzel kapcsolatban mindig is felnéztem szeretett nagyimra. És innentől jöttünk mi, a családja. A szüleim, pontosabban az édesapám, a nagynéném, aztán én és 2 unokatestvérem. Mint ahogyan mesélte, a férjével, vagyis a nagyapámmal ugyanannál az ügynökségnél dolgoztak és ott ismerkedtek meg jobban egymással. Sőt, az évek során arra is fény derült, hogy a seregben is ugyanabban az egységben szolgáltak, csak annyi ember lett hozzájuk besorozva, hogy ott sosem találkoztak, csak utólag jöttek rá a szorosan összefonódó, múltbéli szálakra.

Természetesen az egész történetet fújom, az elejétől a végéig. Viszont a nagymamámat annyira elragadták a régmúlt emlékei és a nosztalgikus, ismerős érzések, hogy képtelen volt megállni az újramesélésüket.

"- Szia, nagyi - léptem be a szobájába szívből mosolyogva.

Sosem szerettem az idősek otthonát, de akárhányszor magam mögött hagytam a steril és hófehér folyosókat, hogy bemenjek a nagymamám szobájába, elfogott az a bizonyos "hazaértem" érzés. Sajnos a nagyim már túl idős ahhoz, hogy önfeledten sétálgasson az épület egész területén, emiatt kénytelen-kelletlen ágyhoz van kötve egész nap, így otthonosan berendezték neki az állandó... kórtermét. Az éjjeli szekrényen családi fotók tömkelege, az erkély a hátsó kertre nyílik és a szoba falai meleg, nyugtató színekre vannak festve. Azonban az összképet elrontja a gyógyszeres dobozok sokasága, a kórházi ágy és az infúzió látványa.

- Te vagy az, Renée? - nézett rám kivirultan (valószínűleg megzavarta a parókám és a kontaktlencsém).

- Igen, én vagyok - ültem le az ágya melletti székre és mosolyogva megfogtam a kezét, mire ő boldogan szorított rajta egyet.

- Annyira örülök, hogy látlak - kezdte őszinte vidámsággal a hangjában - Mi történt a hajaddal? - érdeklődött egy cseppnyi szigorúság nélkül.

- A jelenlegi ügyemhez kell - magyaráztam tömören - A saját és a te védelmed érdekében - tettem hozzá komoran.

- Értem. Csak nagyon vigyázz magadra, kérlek! - simogatott meg, miközben egy pillanatra eltűnt az arcáról a mosoly.

Nagyon jól tudja, milyen veszélyes a munkám, ezért folyamatosan aggódik értem, hiába van tisztában azzal is, hogy tökéletesen meg tudom védeni magam. Mondjuk, meg tudom érteni a féltését, hiszen a családja nagy részét balesetek sorozatában vesztette el, amikre nem voltak felkészülve és amik ellen nem tudtak mit tenni.

- Vigyázok - ígértem meg mosolyogva - Mesélj, milyen napod volt!

- Évek óta nem éreztem magam ilyen jól - tért vissza a jókedve egy pillanat alatt (szinte láttam, hogy visszaköltözött belé az élet) - Nem te vagy ma az első látogatóm - mesélte izgatottan.

- Igen, tudom - bólintottam automatikusan (említenie sem kellett a nevet vagy a tényt, hogy valaki meglátogatta, nagyon jól tudtam, hogy volt nála valaki rajtam kívül is) - És? Örültél neki?

- Kimondhatatlanul - nézett rám csillogó szemekkel - Úgy érzem magam, mintha visszamentem volna az időbe..."

Ismételten végighallgattam a fél életét, amitől nekem is egyre jobb kedvem lett. Képes lettem volna a végtelenségig őt hallgatni, viszont a történet közben telt az idő is, ezért mire észbe kaptam, a nap lemenőben volt, így elköszöntem a nagymamámtól és hazamentem, hogy nyugodtan tudjon pihenni.

~~~~~

Másnap reggel az ügynökséghez mentem először, mindenféle inkognitó nélkül. Ugyanis néha dolgozni is kell. Ez alkalommal azonban nem a munka elvégzése, hanem annak lezárása miatt jöttem be. Mikor beléptem a hatalmas üvegajtón, az első utam az igazgató irodájába vezetett. Általában éjjel-nappal bent szokott lenni, hacsak nem egy másik kontinensen van dolga, amibe engem is szinte kivétel nélkül mindig beavat, így tisztában vagyok vele, mikor van vagy nincs elérhető közelségben. Ezért sem lepődtem meg, mikor kopogás nélkül belépve a dolgozószobájába, rögtön megtaláltam őt. Nem vette a szívére a hirtelen betoppanásomat, már hozzászokott, ennélfogva nem nézett felém értetlenül, zavartalanul folytatta a munkáját, mintha mi sem történt volna - pontosabban kifelé bámult az ablakon.

- Önnek is jó reggelt, Taylor ügynök! - szólalt meg gúnyosan, miután én nem voltam hajlandó köszönni, egyetlen szó nélkül csuktam be magam mögött az ajtót és némán lépdeltem el egészen az asztaláig.

- Ki akarok szállni - fékeztem le az asztal előtt megingathatatlan határozottsággal.

Nem siette el a dolgot, ráérősen, a székével együtt felém fordult és felvont szemöldökkel nézett velem farkasszemet.

- Hogy mondja?

- Ne tegyen úgy, mintha nem értene, nem áll jól magának! - kértem indulatosan - Ki. Akarok. Szállni - nyomatékosítottam a szavaimat, hogy jól értse azokat.

Nem vette fel a kihívó magatartásomat, ehelyett ugyanolyan higgadtsággal nézett velem szembe, mint eddig.

- Nem érti, igaz? - kérdezte kíváncsian, mialatt közelebb hajolt hozzám, majd rákönyökölt az asztalra, összekulcsolva a kezeit.



- Mit kéne ezen értenem? - háborogtam véleményem szerint jogosan - Egy szokványos megbízást szeretnék átadni valaki másnak, mert túlságosan személyesnek ítélem meg rám nézve a dolgokat, amikbe belekeveredek.

- Először is. Nem egy... szokványos megbízásról beszélünk - úgy vettem észre, kezdi elveszíteni a türelmét a témával kapcsolatban - Egy nem mindennapi ember társadalomba és modern korba való beilleszkedését kívánjuk megkönnyíteni ezzel a munkakörrel, amit maga önként elvállalt, úgy, hogy hagytunk magának választási lehetőséget - magyarázta nagy beleéléssel és elhivatottsággal, amit kissé unottan hallgattam - Másodszor pedig, nem véletlenül magát kértük fel erre a feladatra - folytatta, amivel kellőképpen felkeltette a figyelmemet - Az igazgatóság külön önt ajánlotta, mint tökéletes ügynököt erre a megbízatásra. Úgy gondolták, hogy minden szempontból megfelelő, mind a képességeit, mind a személyiségjegyeit tekintve.

Egy pillanatra meghökkentem a hallottaktól. Sosem tartottam magam olyan jó ügynöknek vagy... embernek, hogy bármire is alkalmas lennék. Nos, Fury szavaiból és szemszögéből nézve nem éppen ez derült ki. Aztán felébredt bennem egy furcsa érzés. A kételkedés. A főnököm nem szokott ajnározni. Senkit. Még akkor sem, ha komolyan is gondolja. Inkább megtartja magának a véleményét, mintsem megossza másokkal, ezzel elkerülve, hogy a túlzott önbizalom rontson a teljesítményükön.

- Mit akar tőlem? - fontam keresztbe a kezeimet mindent értően.

- Semmit. Csupán annyit, hogy azt tegye, amit elvárunk öntől - mondta komor hangon.

- Ezt rossz embernek mondja - ráztam meg a fejem lemondóan - Nagyon jól tudja, hogy nem az én reszortom megfelelni az elvárásoknak.

- Akkor másképp fogalmazok - állt fel lassan, megtámaszkodva az asztalon - 10 perce van, hogy a terepruhájában megjelenjen a kiképzőteremben, amíg még jókedvemben vagyok - próbált fenyegetni, azonban ezzel nem hatott rám, csak hitetlenkedve felvontam a szemöldökömet.

- Melyikben?

Nem kaptam választ, ebből pedig rögtön rájöttem: ezúttal nem a S.H.I.E.L.D.-ügynökre van szüksége. Így hát mindenféle értetlenkedés vagy felesleges kérdésáradat nélkül fordítottam hátat a főnökömnek, hagytam el az irodáját és vissza sem nézve, határozott léptekkel haladtam a folyosón, miközben egyetlen kérdés zakatolt a fejemben: Vajon az igazgatóság miért pont engem talált meg?


~~~~~

Alig negyed órával később a kiképzőteremben voltam és vártam. Vagyis... ez nem éppen pontos megfogalmazás. Ha részletesen le szeretném írni a helyzetemet, akkor azt kell mondanom, hogy a tartógerendák között megbújva, konkrétan a plafonról meredtem a padlóra és vártam. Hogy pontosan mire? Azt én sem tudtam. Az igazgató, miután átvettem a terepruhámat, megkeresett és kiadta az utasításait, miszerint rejtőzzek el, várva az ő és a... célpontom érkezését. Ezt nem értettem, viszont nem kérdeztem rá, és szerencsére nem is kellett. Fury megérezhette a tanácstalanságomat, ugyanis elmondta, hogy akit magával fog hozni, meglepetésszerűen meg kell támadnom. Állítása szerint ez a kiképzése része - mármint az ismeretlen áldozatomé - és szüksége van ilyesfajta, váratlan eseményekre, hogy minél hamarabb belerázódjon a számára új életformába. Még akkor sem tudtam teljesen felfogni, mégis mire akart célozni, de inkább ráhagytam, gondoltam, egy új ügynökjelölt érkezik hozzánk és őt kell egy kicsit ráncba szedni. Ezért ellenkezés nélkül mentem a helyemre és türelmesen várakoztam.

Szívesen segédkezem egy újonc törekvéseiben, hiszen tudom, milyen érzés kilógni a sorból és tyúklépésekben felzárkózni. Főleg úgy, hogy eleinte nem is akartál a sorba tartozni. Na mindegy, ez egy másik történet...

A türelmemnek meglett az eredménye, mert nem sokkal az elrejtőzésem után láttam kinyílni az ajtót és felismertem a kintről behallatszó hangot, amely Furyhoz tartozott. Mégsem ő lépett be elsőként a terembe. Szinte sokkot kaptam a személy ittlététől, mikor felismertem őt. Szőkésbarna haja ugyanolyan rendezett volt, mint mikor utoljára találkoztam vele. A hétköznapi viselet helyett szürke melegítőnadrágot és... hát... egy eléggé feszes, rövid ujjú, fehér felsőt viselt, mely láttatni engedte a... nem éppen kicsit kidolgozott felsőtestét. Kellett pár másodperc, amíg nem egy fejrázással helyreraktam a gondolataimat.

- Miért hozott ide? - érdeklődött értetlenül, miközben egyre beljebb jött és kíváncsian nézelődött, mígnem megállt szinte alattam és visszafordult az ajtó felé, hogy lássa a beszélgetőpartnerét.

- Úgy gondoltam, szüksége lehet egy kis feszültséglevezetésre és... edzésre - mondta félvállról a főnök, majd hátrakulcsolta a kezeit.

Ez volt a jel. Elengedtem a tartógerendákat, amikbe eddig kapaszkodtam, aztán hangtalanul, guggolva érkeztem a földre, pontosan a célpontom mögé, végül villámgyorsan felálltam. Az egészből nem érzékelt semmit, csak azt, mikor újra stabil lábakon álltam, ekkor pedig mintha bekapcsoltak volna az ösztönei, hirtelen felém fordult és lendületből le akart ütni. Mivel pontosan erre számítottam, még véghez sem vitte a folyamatot, már ismételten guggoltam, majd reagáltam a kezdeményezésre. Egy egyszerű mozdulattal kigáncsoltam, mire nagyot csattanva hanyatt esett. Úgy látszik, sikerült meglepnem.

Döbbenten nézett fel rám (ugyanis a támadásom után újra felegyenesedtem), azonban úgy tűnt, még nem tért magához, emiatt tétlenül mért végig engem. Tetőtől-talpig. Kicsit összezavarhatta a látványom: fekete bakancsot, fekete, testhez simuló, rejtett zsebekkel és fegyverekkel teli pasztellruhát viseltem, hosszú, vörös hajamat pedig ez alkalommal hátul összefogtam egy hajgumival. Aztán megállapodott a tekintete az enyémnél. Nem tudtam hová tenni ezt a... gesztust, így zavartan és értetlenül elmosolyodtam. 3 másodperccel később pedig megtudtam, mire ment ki ez a "játék".

Vissza akart nekem vágni, ugyanazzal a mozdulattal, amivel én terítettem le őt, vagyis ki akart gáncsolni. Nem volt mázlija, idő előtt kapcsoltam, ezért nem estem el, hanem egy hátra-szaltóval kivédtem a támadást. Nem kellett félteni az ellenfelemet, megtámaszkodott a kezein és elrugaszkodva a padlótól talpra állt, majd ténylegesen támadásba lendült. Egy jobb horoggal próbálkozott, viszont könnyűszerrel kivédtem azt. A másik kezével is megismételte a mozdulatot, amit szintén hárítottam. Aztán ezt megunva én is belelendültem. A térdemmel igyekeztem gyomorszájon rúgni, de nem jött össze. A jobb kezével eltolt magától, majd ezzel egy időben a könyökével eltalálta az arcomat. Kissé hátratántorodtam, azonban nem adtam magam egykönnyen. Két lépés után megpördültem a bal lábamon, a jobbat pedig a levegőbe emelve céloztam meg a mellkasát. Ezúttal is kivédte a rúgásomat, csak nem úgy, mint ezelőtt. Ahelyett, hogy ismét ellökött volna magától, inkább megfogta a lábamat és erősen megtartotta. Eleinte próbáltam kirángatni konkrétan a bokámat a szorításából, viszont ezzel a gyenge igyekezetemmel csak látványosan jókedvre derítettem, így mást vetettem be ellene. Miután kellőképpen elbízta magát, felugrottam és a bal lábammal arcon rúgtam, ezzel kiszabadítva magamat, eltántorítva a küzdőfelemet, majd páros lábbal érkeztem vissza a földre. Úgy éreztem, eljött az én időm. Megindultam felé és egy jobb horoggal érkeztem meg hozzá... volna, ha nem kap észbe. Váratlanul megragadta a csuklómat, megfordítva magához rántott, jobbját a nyakamhoz szorította, mire mindkét kezemmel ösztönösen odakaptam és próbáltam őt lefeszíteni magamról, balját pedig a derekam köré kulcsolta, ezzel megakadályozva engem a szabad mozgásban.

Ismerős szituáció. Ziháltam, a pulzusom az egekig ugrott, az egész testem lángolt és volt egy olyan érzésem, hogy ezt nem a spontán küzdelmünk okozta. Éreztem minden egyes szívdobbanását - az övé sem lehetett lassabb az enyémnél -, minden egyes lélegzetvételét, ahogyan az egész teste hozzásimult az enyémhez, ettől pedig teljesen kikészültem és... észhez tértem.

Egyik kezemmel a nyakamnál lévő karját, a másikkal az ő nyakát ragadtam meg, vettem egy mély lélegzetet és egy kis lendületet, majd nemes egyszerűséggel átdobtam magamon, így újra a földön végezte. Nem hagytam, hogy ismételten felálljon, a jobb lábamat egyenesen a torkához raktam, ezzel is jelezve, hogy jobban teszi, ha megadja magát. A közelharctól lihegve, elégedetten néztem le az ellenfelem szemeibe, mire ő, szintén lihegve, halkan elnevette magát. Vagyis feladta. A reakciójától mosolyogva vettem el a nyaka közeléből a lábamat, majd segítségképpen felé nyújtottam a kezemet. Nem hezitált elfogadni, szinte azonnal megfogta azt, végül talpra állítottam.

- Ez nem is volt rossz - szólalt meg végül Fury (aki természetesen végignézte az egészet), miközben odajött hozzánk.

- Nekem mondja? Rég szórakoztam ilyen jól - jegyezte meg komolytalanul Steve, amitől én is elmosolyodtam.

- Ha jól sejtem, Amerika Kapitányhoz van szerencsém - mondtam kedvesen.

- Igen - bólintott egy alig látható mosollyal - És ön...?

- Ha nincs ellenvetése, Kapitány, - szólt közbe az igazgató (megjegyezném, kissé talán pofátlanul) - akkor ő lenne a... kisegítője az elkövetkezendő időkben.

- Kisegítő? - értetlenkedett az érintett - megértem őt, első hallásra én sem értettem, pontosan mit is jelent ez.

- Pár hétig ez a hölgy fog edzeni önnel, hogy újra a régi és bevethető formájában legyen egy esetleges háború esetén.

Úgy tűnt, alaposan átgondolta és értelmezte a főnök szavait. Őszintén szólva én nem így világosítottam volna fel egy olyan embert, aki mindig is tartott az erőszaktól és ellenezte a háborúval kapcsolatos megnyilvánulásokat. Ezzel csak inkább elrettenteni tudjuk az elkövetkezendő időszaktól. Legalábbis nekem ez a véleményem.

- Értem - szólalt meg pár perces hallgatás után - Nem hangzik olyan rosszul.

- Remek - folytatta Fury - Kapitány, hadd mutassam be önnek ügynökségünk egyik legkiválóbb emberét: a Halálosztót!

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése