Üdvözletem minden idetévedőnek, kóborló léleknek és visszatérő látogatónak!
Nem szokásom az ilyen bevezető szövegek és/vagy előszó írása, de gondoltam, most kivételt teszek. Remélem, aki eddig olvasta a történteket, annak elnyerte a tetszését ez a kis kreáció. Meglepiként, valamint ama szerencsétlenkedésem okán, hogy nem tudtam mit kezdeni a folytatás taglalásával, ezúttal egy kicsit terjedelmesebb rész következik.
Legyetek jók és jó szórakozást az olvasáshoz! ;)
V.
A nevetésem nem nagyon akart alábbhagyni. Annyira... abszurdnak hatott számomra a nemrég elhangzott mondat, hogy képtelen voltam magamhoz térni a döbbenetből, mely leginkább a végeláthatatlan rohamomban nyilvánult meg. Még sosem éreztem azt, hogy egy ilyen kis semmiségnek tekinthető kijelentés elfelejteti velem minden gondomat. Olyan jólesett - ha csak egy rövid ideig is - nem foglalkozni a problémák sorozatával, nyugodtan üldögélni és felhőtlenül beszélgetni valakivel, akivel szívesen töltene együtt nem kevés időt az ember.
Nagy nehezen sikerült visszafojtanom a boldogságkitörésemet, majd egy mély lélegzettel összeszedve magam, őszinte mosollyal néztem újra Steve-re, aki meglehetősen... elmerült a látványomban (legalábbis én ezt vettem észre a rajtam felejtett tekintetéből és az elrévedéséből).
- Add oda! - vettem át tőle a poharat, majd ezt letéve a padra szemügyre vettem a kezét, hogy felmérjem, mennyire súlyos az égési sérülése, viszont eleinte nem is nagyon figyeltem rá, mivel az érintése hirtelen túl mély benyomást keltett bennem, aztán mikor eljutott a tudatomig, hogy konkrétan csak hisztizik, mint egy kisgyerek, magamhoz tértem az elkalandozásomból és egy vulkánhoz hasonlóan kikeltem magamból - Nem hiszem el, hogy bedőltem neked - rivalltam rá felháborodva, mire nem bírta tovább, kicsit sem törődve a szemlélődőkkel, a parkban sétálgatók szeme láttára kinevetett - Mit sajnáltatod itt magad, mikor semmi bajod sincs? - löktem meg a vállánál sértődötten, aminek hatására visszafogta magát és abbahagyta az enyhén figyelemfelkeltő hahotázást.
- Bocsánat - kezdte a szabadkozást még mindig a nevetéssel küszködve - Csak tisztában voltam vele, hogy enélkül nem fogadnád el a kávét, amit vettem neked - magyarázta kedves hangon, miközben kényelembe helyezve magát nekidőlt a pad támlájának.
- Ez aljas húzás volt tőled - néztem rá összehúzott szemekkel - És... meglepően ravasz. Minden elismerésem - dőltem hátra én is enyhe büszkeséggel a hangomban.
- Köszönöm - mosolygott szerénykedve, közben pedig, elfogadva a meghívását, lassan a kezembe vettem a poharat - Egyébként hogy vagy mostanában? Régen találkoztunk - érdeklődött furcsa csillogással a szemében.
Zavaromban elfordítottam a fejem, a kezeim között forgattam a kávémat és azt bámulva, alig láthatóan elmosolyodtam. Nem tudom, mi bajom lehetett, egy ilyen egyszerű kérdésre sosem szoktam így reagálni. Komolyan kezdtem aggódni magamért. Rosszabb voltam, mint egy hormontúltengéses tinédzser. Másrészt viszont... képtelen voltam olyan választ adni neki, amivel nem keltek benne gyanakvást vagy nem szólom el magam. A napokban sokat gondolkoztam ezen, ugyanis számítottam rá, hogy az elkövetkezendő időkben valami hasonló szituációba keveredünk, de még nem sikerült megfelelő információval előállnom, amivel nem kerülhetek még ennél is kellemetlenebb helyzetbe.
- Hát, igen, az elmúlt időszakban nem volt túl sok szabadidőm - magyaráztam halkan - Most is csak annyi szabadult fel, hogy kieresszem a fáradt gőzt - tettem hozzá nagyot sóhajtva.
- Feltartalak? - kérdezte szinte már bocsánatkérő tekintettel.
- Nem, dehogy... - kaptam felé a fejem talán feltűnően gyorsan, azonban nem maradt egy lélegzetvételnyi időm sem, hogy befejezzem a mondatomat, mintegy jelként, félbeszakított a telefonom élesen felcsendülő hangja - Elnézést - motyogtam elővéve a mobilomat.
Gyors mozdulatokkal, hogy ne lehessen látni a kijelzőt, kinyomtam az ébresztőt, amit azért állítottam be, hogy ha elhúzódik a levezető kocogásom, időben hazaérjek átöltözni és menjek dolgozni. Ismerve magamat számítottam rá, hogy hosszabb időre a szabad levegőn ragadok, csak nem pontosan erre a szituációra gondoltam.
- Most már biztosan feltartalak - jelentette ki enyhe csalódottsággal a hangjában.
- Nagyon sajnálom - néztem a szemébe szomorúan, gyorsan eltéve a telefonomat - Örülök, hogy összefutottunk és köszönöm a kávét - mosolyodtam el bocsánatkérően -, de mennem kell - álltam fel sietősen, kezemben a műanyag pohárral és gyors léptekkel indultam el a lakásom irányába.
- Mit szólnál hozzá, ha egyszer bepótolnánk? - állt talpra ő is, amivel megállásra késztetett és meglepetten fordultam vissza felé - Persze, csak ha... van kedved hozzá... és időd - folytatta zavartan beletúrva kissé kócossá vált hajába.
Istenem, hogyan hasonlíthat egy ennyire jóképű ember egy olyan aranyos kis fiúcskára, mint aki életében először beszél egy lánnyal, aki tetszik neki?
- Jól hangzik - húzódott mosolyra a szám örömömben, mire először ledöbbentette a beleegyezésem, végül viszonozta a gesztust.
- Rendben - bólintott teljes zavartságban - Mondjuk... a jövő héten, ugyanitt?
- Oké - egyeztem bele kis habozás után - Akkor a jövő héten - intettem neki elköszönésképpen, majd újra elindultam, útközben pedig megittam a maradék kávét is, hogy ne vesszen kárba.
Délután, alig pár órával a central parki történések után a Kapitánnyal szokásos edzésünket tartottuk meg. Az elmúlt hetekben kialakult egy rutin az edzés időpontjával, valamint a menetével kapcsolatban. A délelőttök és az esték szabadok voltak, hogy mindketten tudjuk élni a magánéletünket (már amit annak lehet nevezni), míg a délután nagy része a regenerálásról szólt.
Ma sem volt ez másképp. Ezúttal viszont mintha megváltozott volna valami. Éppen közelharci technikákat igyekeztem megtanítani Steve-nek, ahogy általában szoktam, mivel hiába az injekció, aminek köszönhetően átlagon feletti képességei lettek, az erő nem minden. Szerencsére gyorsan tanult, azonban maga a tanulási folyamat rengeteg nehézséggel, hibával és elhivatottsággal járt. Ezt a részét sosem volt könnyű megértetni a küzdőfelemmel, ugyanis valamilyen oknál fogva nem tudta elfogadni, hogy nem mindenható és nem minden új mozdulat jön úgy, mintha születésétől fogva ismerné azt. Eddig ennek a miértjére nem sikerült rájönnöm, azonban a jelenlegi helyzetet tekintve úgy tűnt, itt az ideje, hogy megértsem, pontosan mi is akadályozza őt abban, hogy gördülékenyebb legyen a felkészülése.
Egy támadást hárító mozdulaton fáradoztunk: a lényege az volt, hogy túl lehessen járni egy olyan ellenfél eszén, aki furfangosnak hiszi magát. Eleinte szemből, fürgén, szünet nélkül támadtam, ütöttem, ahol csak tudtam. És sajnálatos módon nagyon sokszor volt lehetőségem ütni.
- Rendben, álljunk meg - hagytam abba gondterhelten sóhajtva.
A Kapitány megértette, mi a problémám, emiatt pillanatnyilag nem ő volt a legboldogabb ember a világon. Hátat fordítva nekem kicsit messzebb sétált tőlem, miközben szinte fújtatva végigszántotta kezeivel a haját, melyek végül a tarkóján állapodtak meg.
- Sajnálom - fordult vissza felém bűnbánó tekintettel - Mennyire borzalmas a helyzet? - érdeklődött őszinte kíváncsisággal és enyhe ódzkodással.
Egyszerűen nem volt szívem válaszolni. Nem meglepő, hogy cirka 70 éves hibernáció után nem tud ugyanúgy teljesíteni, mint fénykorában, de ez alkalommal a szokásosnál is rosszabb volt a felállás.
- Próbáljuk meg újra! - kerültem ki a kérdését gondolkodás nélkül - Támadjon meg! - utasítottam határozottan.
- Tessék? - nézett rám felvont szemöldökkel.
- Nem szeretem ismételni magam - közöltem unottan sóhajtva - Nem kell féltenie, nem vagyok porcelánból - mosolyogtam gúnyosan, mire csak szórakozottan megrázta a fejét - Az a célunk, hogy újra formába hozzuk és ehhez nem szabad visszafognia magát - magyaráztam komor, hivatalos hangon - Szóval szedje össze magát, engedje ki magából, amit eddig nem mert és támadjon meg! - szóltam rá a vége felé kicsit hangosabban, hogy nyomatékosítsam a... "kérésemet".
Fél percre összekapartam minden létező türelmemet és vártam (alapjában kifejezetten türelmetlen személyiség vagyok). Mégsem történt semmi. Steve tanácstalanul nézett rám és úgy tűnt, nem akart rám támadni, hiába biztosítottam őt a teljes hozzájárulásomról. Nem voltam hajlandó a végtelenségig ott szobrozni és reménykedni a lehetetlenben, úgyhogy megfordultam azzal a szándékkal, hogy fogom a cuccomat és hazamegyek. Viszont alig tettem meg 3 lépést, mikor furcsa zaj törte meg a kínos csendet.
Az utolsó pillanatban sikerült lebuknom, mielőtt a Kapitány magával rántott volna. A földön guggolva, döbbenten néztem fel rá, amikor is kezdett belelendülni a harchelyzetbe. Időm nem volt felfogni a történéseket, mikor egy lábat láttam a fejem felé közeledni (vagyis meg akart rúgni). Ösztönszerűen löktem el azt magamtól, ezzel pedig akkora lendületet szereztem, hogy egy hátra-szaltóval igyekeztem távolabb kerülni az ellenfelemtől. Alighogy talpra álltam, ismét előttem termett, azonban most nem hagytam magam. Steve, mint minden alkalommal, bokszolók által használt hagyományos ütésekkel próbálkozott, amikkel - őszintén szólva - nálam nem ment sokra. Könnyűszerrel hárítottam minden mozdulatát, sőt, minden védés után rögtön visszaütöttem.
- Mégis mi tartja vissza? - löktem meg a mellkasánál, mire abbahagyott mindent és magatehetetlenül nézett a szemembe - Hetek óta edzek magával és még mindig ugyanott tart - löktem rajta még egyet, hatást azonban még nem értem el vele, ugyanolyan esetlenül meredt maga elé - Minden héten jelentenem kell a rehabilitációjáról Furynak és még nem tudok felmutatni semmit - kiabáltam vele teljesen kikelve magamból.
- Erről nem én tehetek - motyogta alig hallhatóan.
- Akkor ki? - kérdeztem vissza mérgesen - A Hydra? Erskine? Vagy éppen Peggy? - soroltam emelt hangon, mire (azt hiszem, az utolsó névnél) felkapta a fejét és zavarodottságot véltem felfedezni az arcvonásain - Mielőtt megbíztak a feladattal, hogy segítsek magán, el kellett olvasnom mindent, amit a S.H.I.E.L.D. tud magáról - közöltem kíméletlenül - Legendákat hallottam magáról, Steve, de amint elkezdtünk edzeni, csak egy lelkileg sérült embert láttam, akit akadályoznak a múltbéli emlékei abban, hogy teljesen felépüljön - hadartam erősen gesztikulálva - Ideje lenne kiengedni magából a sok keserűséget és rossz emléket, mert ezek csak megnyomorítják.
- Nem tehetem - szólt vissza egyre hangosabban.
- Miért nem? - löktem meg még egyszer immár a kifakadás tetőpontján - Lehetőséget adok magának a továbblépésre, Kapitány - néztem a szemébe határozottan - Tombolja ki magát végre! - bokszoltam egy utolsót a mellkasába.
Elértem, amit akartam. Betelt nála az a bizonyos pohár. Minden egyes szavammal szítottam benne a harciasságot, a tettvágyat, végül pedig leomlott a fal, ami eddig nagy nehézségeket okozott neki. Úgy éreztem, rám szabadította minden elfojtott dühét, mikor újra támadásba lendült. Minden lehetséges ponton ütött és egyre gyakrabban talált rajtam olyan felületet, amit sikerült eltalálnia. Egészen addig hadakoztam vele, amíg sarokba nem szorított. Az ütések kivédése miatt többször is hátra kellett lépnem, egészen addig, amíg nem ütköztem neki a falnak. Ott már nem maradt esélyem ismételten legyűrnöm őt. Amint hátammal nekitámaszkodtam a falnak, Steve nem hagyott nekem egyetlen menekülési útvonalat sem. Jobb kezével a nyakamon támaszkodott meg, míg a ballal szinte átfogva az egész felsőtestemet, a bal vállamnál fogva nyomott a falnak, hogy még megmozdulni se tudjak.
Pár hosszúra nyúló percig csak egymás kimerült lihegését hallgattuk és mélyen belemerültünk egymás tekintetébe. Nem akartam egy ideig tönkretenni ezt a csendet, viszont ezt a küzdőfelem nem tudta, ezért úgy szorított a falhoz, mintha az élete múlott volna rajta. Nem foglalkoztam a rám kifejtett erő nagyságával, inkább próbáltam megfejteni, mi járhatott az ő fejében. A szemébe belenézve rengeteg érzelmet fedeztem fel: dühöt, zaklatottságot, magatehetetlenséget, elveszettséget. Magányt. Majdnem 70 év öntudatlanság következményét láttam magam előtt megtestesülni.
Aztán egy pillanatra mintha mindez semmivé vált volna, ezeket az érzéseket felváltotta egy furcsa csillogás, amit nem tudtam mihez kötni. Ezért is döntöttem úgy, hogy ennyi, szinte már intim közelség pont elég volt. Előnyömre vált, hogy a Kapitány nagy erővel támaszkodott rajtam, ugyanis ezt felhasználva ki tudtam szabadulni a fogságából. Váratlanul rácsimpaszkodtam a kezeire, elrugaszkodtam a talajtól és egyenesen mellkason rúgtam, aminek hatására elengedett és jó pár méterre csúszott el tőlem. Egészen addig észre sem vettem, hogy az ő súlyától, amivel rám nehezedett, alig kaptam levegőt, így mikor eleresztett, akkor kezdtem el igazán fulladozni és igyekeztem minél több oxigénhez jutni.
- Jól van? - emelte fel a fejét a földön hanyatt fekve, hogy a saját szemével láthassa, megvagyok-e még.
- Igen, persze - bólintottam egy utolsót köhögve, végül sikerült összeszednem magam és mély levegőt véve kihúztam magam - És maga? - érdeklődtem az előbbi történésekhez képest sokkal higgadtabban és empatikusabban.
- Azt hiszem, igen - válaszolt, miközben visszatette a fejét a talajra és a plafont bámulta.
Még sosem láttam őt ennyire szétesettnek. Pedig órákkal ezelőtt úgy tűnt, még semmi baja nem volt.
Óvatos léptekkel közeledtem felé, aztán mikor mellé értem és még akkor sem nézett rám, törökülésben helyet foglaltam mellette.
- Sosem kérdeztem arról, hogy érzi magát... - kezdtem vonakodva, mire a nagy plafonbámulástól végre hajlandó volt elszakítani a tekintetét és kíváncsian felém fordította a fejét - ... mert el nem tudom képzelni, milyen választ adna, amiből megérthetném, min megy most keresztül.
Úgy vettem észre, rátapintottam a lényegre, ugyanis először gondolatban teljesen másfelé járva nézett a szemembe, majd ismét a plafont kezdte el szuggerálni, mintha valami érdekeset látna rajta.
- Még mindig alig tudom felfogni azt, ami most velem történik - reagált percekkel később szinte suttogva - Mintha csak egy rossz álomban lennék - dörzsölte meg az arcát kimerülten.
- Mi az utolsó emléke? - érdeklődtem visszafogottan.
- Az óceán - nem vette tolakodásnak a kérdezősködésemet, keserű hangon ugyan, de válaszolt.
- Sajnálom - suttogtam együtt érzően.
- Én is - sóhajtott szomorúan.
- Tudja, volt szerencsém megismerni Peggyt - vallottam be alig hallhatóan, amivel kiérdemeltem egy döbbent és hitetlenkedő tekintetet - Rengeteget mesélt magáról egész életében és... ezek a történetek, hála neki, a mi köreinkben is elterjedtek - álltam fel beszéd közben, majd csípőre tett kezekkel néztem le a társaságomra, aki a témába belemerülve képtelen volt levenni rólam a tekintetét - Sőt, azon kevesek közé tartozom, akik személyesen is találkozhattak vele.
- És? - kíváncsiskodott türelmetlenül.
- Mikor maga szóba került, egyetlen mondatot volt hajlandó megosztani velem - fél igazság, de jobb ötletem nem volt, amivel lelket önthettem belé - Annyit mondott, hogy teljes élet jutott neki osztályrészül, mégis, miután magát megismerte, olyan hiányérzettel kellett együtt élnie, amit sosem tudott megmagyarázni.
Ha eddig nem is, ezúttal biztosan fején találtam a szöget. Hirtelen mintha kicserélték volna. Nem annak a kimerült, lelassult, megfakult embernek tűnt, aki árnyéka volt önmagának, hanem mint aki most ébredt volna fel igazán. Emellett viszont megmaradt az a furcsa fény a szemeiben, amely most még erősebb lett - mintha ez jelképezné az emlékek miatt feltörő fájdalmakat.
- Fogadja meg a tanácsomat és szedje össze magát! - javasoltam kedves hangon, miközben kinyújtottam felé a jobb kezemet, hogy felsegíthessem - 70 évet kell bepótolnia.
Lassan sötétedni kezdett New York utcáin. Legalábbis helyi idő szerint így kellett lennie. Igazából nem tudom, mert pont nem tartózkodtam a város körzetében. Inkább a légterében. Vagy még ott sem. Ha pontos tartózkodási helyet kéne megadnom, azt mondanám, hogy egy repülőn ültem. Azonban ez csak félig-meddig volt igaz. A S.H.I.E.L.D. anyahajójára, hivatalos nevén a Helicarrierre, parancsra érkeztem meg másnap délután. A létesítmény egyik tárgyalótermében ültem a céges "egyenruhámban" (fekete, testhez simuló nadrág, kék póló, ujján az ügynökség logójával, fekete bőrdzseki, valamint a saját pisztolyom) és vártam. Mindig is türelmetlen embernek vallottam magam, emiatt úgy éreztem, az elmúlt 2-3 órában alaposan leterheltem az idegrendszeremet az egymást dominóként követő eseményekkel és azok következményeivel, valamint az ehhez kapcsolódó gondolataimmal. A kedélyállapotomon pedig kicsit sem segített a kollégám ráérős érkezése, ugyanis szokásával ellentétben késett, ezzel még inkább a töprengésbe és az idegeskedésbe taszítva engem.
Nem szokásom az ilyen bevezető szövegek és/vagy előszó írása, de gondoltam, most kivételt teszek. Remélem, aki eddig olvasta a történteket, annak elnyerte a tetszését ez a kis kreáció. Meglepiként, valamint ama szerencsétlenkedésem okán, hogy nem tudtam mit kezdeni a folytatás taglalásával, ezúttal egy kicsit terjedelmesebb rész következik.
Legyetek jók és jó szórakozást az olvasáshoz! ;)
V.
~~~~~
A nevetésem nem nagyon akart alábbhagyni. Annyira... abszurdnak hatott számomra a nemrég elhangzott mondat, hogy képtelen voltam magamhoz térni a döbbenetből, mely leginkább a végeláthatatlan rohamomban nyilvánult meg. Még sosem éreztem azt, hogy egy ilyen kis semmiségnek tekinthető kijelentés elfelejteti velem minden gondomat. Olyan jólesett - ha csak egy rövid ideig is - nem foglalkozni a problémák sorozatával, nyugodtan üldögélni és felhőtlenül beszélgetni valakivel, akivel szívesen töltene együtt nem kevés időt az ember.
Nagy nehezen sikerült visszafojtanom a boldogságkitörésemet, majd egy mély lélegzettel összeszedve magam, őszinte mosollyal néztem újra Steve-re, aki meglehetősen... elmerült a látványomban (legalábbis én ezt vettem észre a rajtam felejtett tekintetéből és az elrévedéséből).
- Add oda! - vettem át tőle a poharat, majd ezt letéve a padra szemügyre vettem a kezét, hogy felmérjem, mennyire súlyos az égési sérülése, viszont eleinte nem is nagyon figyeltem rá, mivel az érintése hirtelen túl mély benyomást keltett bennem, aztán mikor eljutott a tudatomig, hogy konkrétan csak hisztizik, mint egy kisgyerek, magamhoz tértem az elkalandozásomból és egy vulkánhoz hasonlóan kikeltem magamból - Nem hiszem el, hogy bedőltem neked - rivalltam rá felháborodva, mire nem bírta tovább, kicsit sem törődve a szemlélődőkkel, a parkban sétálgatók szeme láttára kinevetett - Mit sajnáltatod itt magad, mikor semmi bajod sincs? - löktem meg a vállánál sértődötten, aminek hatására visszafogta magát és abbahagyta az enyhén figyelemfelkeltő hahotázást.
- Bocsánat - kezdte a szabadkozást még mindig a nevetéssel küszködve - Csak tisztában voltam vele, hogy enélkül nem fogadnád el a kávét, amit vettem neked - magyarázta kedves hangon, miközben kényelembe helyezve magát nekidőlt a pad támlájának.
- Ez aljas húzás volt tőled - néztem rá összehúzott szemekkel - És... meglepően ravasz. Minden elismerésem - dőltem hátra én is enyhe büszkeséggel a hangomban.
- Köszönöm - mosolygott szerénykedve, közben pedig, elfogadva a meghívását, lassan a kezembe vettem a poharat - Egyébként hogy vagy mostanában? Régen találkoztunk - érdeklődött furcsa csillogással a szemében.
Zavaromban elfordítottam a fejem, a kezeim között forgattam a kávémat és azt bámulva, alig láthatóan elmosolyodtam. Nem tudom, mi bajom lehetett, egy ilyen egyszerű kérdésre sosem szoktam így reagálni. Komolyan kezdtem aggódni magamért. Rosszabb voltam, mint egy hormontúltengéses tinédzser. Másrészt viszont... képtelen voltam olyan választ adni neki, amivel nem keltek benne gyanakvást vagy nem szólom el magam. A napokban sokat gondolkoztam ezen, ugyanis számítottam rá, hogy az elkövetkezendő időkben valami hasonló szituációba keveredünk, de még nem sikerült megfelelő információval előállnom, amivel nem kerülhetek még ennél is kellemetlenebb helyzetbe.
- Hát, igen, az elmúlt időszakban nem volt túl sok szabadidőm - magyaráztam halkan - Most is csak annyi szabadult fel, hogy kieresszem a fáradt gőzt - tettem hozzá nagyot sóhajtva.
- Feltartalak? - kérdezte szinte már bocsánatkérő tekintettel.
- Nem, dehogy... - kaptam felé a fejem talán feltűnően gyorsan, azonban nem maradt egy lélegzetvételnyi időm sem, hogy befejezzem a mondatomat, mintegy jelként, félbeszakított a telefonom élesen felcsendülő hangja - Elnézést - motyogtam elővéve a mobilomat.
Gyors mozdulatokkal, hogy ne lehessen látni a kijelzőt, kinyomtam az ébresztőt, amit azért állítottam be, hogy ha elhúzódik a levezető kocogásom, időben hazaérjek átöltözni és menjek dolgozni. Ismerve magamat számítottam rá, hogy hosszabb időre a szabad levegőn ragadok, csak nem pontosan erre a szituációra gondoltam.
- Most már biztosan feltartalak - jelentette ki enyhe csalódottsággal a hangjában.
- Nagyon sajnálom - néztem a szemébe szomorúan, gyorsan eltéve a telefonomat - Örülök, hogy összefutottunk és köszönöm a kávét - mosolyodtam el bocsánatkérően -, de mennem kell - álltam fel sietősen, kezemben a műanyag pohárral és gyors léptekkel indultam el a lakásom irányába.
- Mit szólnál hozzá, ha egyszer bepótolnánk? - állt talpra ő is, amivel megállásra késztetett és meglepetten fordultam vissza felé - Persze, csak ha... van kedved hozzá... és időd - folytatta zavartan beletúrva kissé kócossá vált hajába.
Istenem, hogyan hasonlíthat egy ennyire jóképű ember egy olyan aranyos kis fiúcskára, mint aki életében először beszél egy lánnyal, aki tetszik neki?
- Jól hangzik - húzódott mosolyra a szám örömömben, mire először ledöbbentette a beleegyezésem, végül viszonozta a gesztust.
- Rendben - bólintott teljes zavartságban - Mondjuk... a jövő héten, ugyanitt?
- Oké - egyeztem bele kis habozás után - Akkor a jövő héten - intettem neki elköszönésképpen, majd újra elindultam, útközben pedig megittam a maradék kávét is, hogy ne vesszen kárba.
~~~~~
Délután, alig pár órával a central parki történések után a Kapitánnyal szokásos edzésünket tartottuk meg. Az elmúlt hetekben kialakult egy rutin az edzés időpontjával, valamint a menetével kapcsolatban. A délelőttök és az esték szabadok voltak, hogy mindketten tudjuk élni a magánéletünket (már amit annak lehet nevezni), míg a délután nagy része a regenerálásról szólt.
Ma sem volt ez másképp. Ezúttal viszont mintha megváltozott volna valami. Éppen közelharci technikákat igyekeztem megtanítani Steve-nek, ahogy általában szoktam, mivel hiába az injekció, aminek köszönhetően átlagon feletti képességei lettek, az erő nem minden. Szerencsére gyorsan tanult, azonban maga a tanulási folyamat rengeteg nehézséggel, hibával és elhivatottsággal járt. Ezt a részét sosem volt könnyű megértetni a küzdőfelemmel, ugyanis valamilyen oknál fogva nem tudta elfogadni, hogy nem mindenható és nem minden új mozdulat jön úgy, mintha születésétől fogva ismerné azt. Eddig ennek a miértjére nem sikerült rájönnöm, azonban a jelenlegi helyzetet tekintve úgy tűnt, itt az ideje, hogy megértsem, pontosan mi is akadályozza őt abban, hogy gördülékenyebb legyen a felkészülése.
Egy támadást hárító mozdulaton fáradoztunk: a lényege az volt, hogy túl lehessen járni egy olyan ellenfél eszén, aki furfangosnak hiszi magát. Eleinte szemből, fürgén, szünet nélkül támadtam, ütöttem, ahol csak tudtam. És sajnálatos módon nagyon sokszor volt lehetőségem ütni.
- Rendben, álljunk meg - hagytam abba gondterhelten sóhajtva.
A Kapitány megértette, mi a problémám, emiatt pillanatnyilag nem ő volt a legboldogabb ember a világon. Hátat fordítva nekem kicsit messzebb sétált tőlem, miközben szinte fújtatva végigszántotta kezeivel a haját, melyek végül a tarkóján állapodtak meg.
- Sajnálom - fordult vissza felém bűnbánó tekintettel - Mennyire borzalmas a helyzet? - érdeklődött őszinte kíváncsisággal és enyhe ódzkodással.
Egyszerűen nem volt szívem válaszolni. Nem meglepő, hogy cirka 70 éves hibernáció után nem tud ugyanúgy teljesíteni, mint fénykorában, de ez alkalommal a szokásosnál is rosszabb volt a felállás.
- Próbáljuk meg újra! - kerültem ki a kérdését gondolkodás nélkül - Támadjon meg! - utasítottam határozottan.
- Tessék? - nézett rám felvont szemöldökkel.
- Nem szeretem ismételni magam - közöltem unottan sóhajtva - Nem kell féltenie, nem vagyok porcelánból - mosolyogtam gúnyosan, mire csak szórakozottan megrázta a fejét - Az a célunk, hogy újra formába hozzuk és ehhez nem szabad visszafognia magát - magyaráztam komor, hivatalos hangon - Szóval szedje össze magát, engedje ki magából, amit eddig nem mert és támadjon meg! - szóltam rá a vége felé kicsit hangosabban, hogy nyomatékosítsam a... "kérésemet".
Fél percre összekapartam minden létező türelmemet és vártam (alapjában kifejezetten türelmetlen személyiség vagyok). Mégsem történt semmi. Steve tanácstalanul nézett rám és úgy tűnt, nem akart rám támadni, hiába biztosítottam őt a teljes hozzájárulásomról. Nem voltam hajlandó a végtelenségig ott szobrozni és reménykedni a lehetetlenben, úgyhogy megfordultam azzal a szándékkal, hogy fogom a cuccomat és hazamegyek. Viszont alig tettem meg 3 lépést, mikor furcsa zaj törte meg a kínos csendet.
Az utolsó pillanatban sikerült lebuknom, mielőtt a Kapitány magával rántott volna. A földön guggolva, döbbenten néztem fel rá, amikor is kezdett belelendülni a harchelyzetbe. Időm nem volt felfogni a történéseket, mikor egy lábat láttam a fejem felé közeledni (vagyis meg akart rúgni). Ösztönszerűen löktem el azt magamtól, ezzel pedig akkora lendületet szereztem, hogy egy hátra-szaltóval igyekeztem távolabb kerülni az ellenfelemtől. Alighogy talpra álltam, ismét előttem termett, azonban most nem hagytam magam. Steve, mint minden alkalommal, bokszolók által használt hagyományos ütésekkel próbálkozott, amikkel - őszintén szólva - nálam nem ment sokra. Könnyűszerrel hárítottam minden mozdulatát, sőt, minden védés után rögtön visszaütöttem.
- Mégis mi tartja vissza? - löktem meg a mellkasánál, mire abbahagyott mindent és magatehetetlenül nézett a szemembe - Hetek óta edzek magával és még mindig ugyanott tart - löktem rajta még egyet, hatást azonban még nem értem el vele, ugyanolyan esetlenül meredt maga elé - Minden héten jelentenem kell a rehabilitációjáról Furynak és még nem tudok felmutatni semmit - kiabáltam vele teljesen kikelve magamból.
- Erről nem én tehetek - motyogta alig hallhatóan.
- Akkor ki? - kérdeztem vissza mérgesen - A Hydra? Erskine? Vagy éppen Peggy? - soroltam emelt hangon, mire (azt hiszem, az utolsó névnél) felkapta a fejét és zavarodottságot véltem felfedezni az arcvonásain - Mielőtt megbíztak a feladattal, hogy segítsek magán, el kellett olvasnom mindent, amit a S.H.I.E.L.D. tud magáról - közöltem kíméletlenül - Legendákat hallottam magáról, Steve, de amint elkezdtünk edzeni, csak egy lelkileg sérült embert láttam, akit akadályoznak a múltbéli emlékei abban, hogy teljesen felépüljön - hadartam erősen gesztikulálva - Ideje lenne kiengedni magából a sok keserűséget és rossz emléket, mert ezek csak megnyomorítják.
- Nem tehetem - szólt vissza egyre hangosabban.
- Miért nem? - löktem meg még egyszer immár a kifakadás tetőpontján - Lehetőséget adok magának a továbblépésre, Kapitány - néztem a szemébe határozottan - Tombolja ki magát végre! - bokszoltam egy utolsót a mellkasába.
Elértem, amit akartam. Betelt nála az a bizonyos pohár. Minden egyes szavammal szítottam benne a harciasságot, a tettvágyat, végül pedig leomlott a fal, ami eddig nagy nehézségeket okozott neki. Úgy éreztem, rám szabadította minden elfojtott dühét, mikor újra támadásba lendült. Minden lehetséges ponton ütött és egyre gyakrabban talált rajtam olyan felületet, amit sikerült eltalálnia. Egészen addig hadakoztam vele, amíg sarokba nem szorított. Az ütések kivédése miatt többször is hátra kellett lépnem, egészen addig, amíg nem ütköztem neki a falnak. Ott már nem maradt esélyem ismételten legyűrnöm őt. Amint hátammal nekitámaszkodtam a falnak, Steve nem hagyott nekem egyetlen menekülési útvonalat sem. Jobb kezével a nyakamon támaszkodott meg, míg a ballal szinte átfogva az egész felsőtestemet, a bal vállamnál fogva nyomott a falnak, hogy még megmozdulni se tudjak.
Pár hosszúra nyúló percig csak egymás kimerült lihegését hallgattuk és mélyen belemerültünk egymás tekintetébe. Nem akartam egy ideig tönkretenni ezt a csendet, viszont ezt a küzdőfelem nem tudta, ezért úgy szorított a falhoz, mintha az élete múlott volna rajta. Nem foglalkoztam a rám kifejtett erő nagyságával, inkább próbáltam megfejteni, mi járhatott az ő fejében. A szemébe belenézve rengeteg érzelmet fedeztem fel: dühöt, zaklatottságot, magatehetetlenséget, elveszettséget. Magányt. Majdnem 70 év öntudatlanság következményét láttam magam előtt megtestesülni.
Aztán egy pillanatra mintha mindez semmivé vált volna, ezeket az érzéseket felváltotta egy furcsa csillogás, amit nem tudtam mihez kötni. Ezért is döntöttem úgy, hogy ennyi, szinte már intim közelség pont elég volt. Előnyömre vált, hogy a Kapitány nagy erővel támaszkodott rajtam, ugyanis ezt felhasználva ki tudtam szabadulni a fogságából. Váratlanul rácsimpaszkodtam a kezeire, elrugaszkodtam a talajtól és egyenesen mellkason rúgtam, aminek hatására elengedett és jó pár méterre csúszott el tőlem. Egészen addig észre sem vettem, hogy az ő súlyától, amivel rám nehezedett, alig kaptam levegőt, így mikor eleresztett, akkor kezdtem el igazán fulladozni és igyekeztem minél több oxigénhez jutni.
- Jól van? - emelte fel a fejét a földön hanyatt fekve, hogy a saját szemével láthassa, megvagyok-e még.
- Igen, persze - bólintottam egy utolsót köhögve, végül sikerült összeszednem magam és mély levegőt véve kihúztam magam - És maga? - érdeklődtem az előbbi történésekhez képest sokkal higgadtabban és empatikusabban.
- Azt hiszem, igen - válaszolt, miközben visszatette a fejét a talajra és a plafont bámulta.
Még sosem láttam őt ennyire szétesettnek. Pedig órákkal ezelőtt úgy tűnt, még semmi baja nem volt.
Óvatos léptekkel közeledtem felé, aztán mikor mellé értem és még akkor sem nézett rám, törökülésben helyet foglaltam mellette.
- Sosem kérdeztem arról, hogy érzi magát... - kezdtem vonakodva, mire a nagy plafonbámulástól végre hajlandó volt elszakítani a tekintetét és kíváncsian felém fordította a fejét - ... mert el nem tudom képzelni, milyen választ adna, amiből megérthetném, min megy most keresztül.
Úgy vettem észre, rátapintottam a lényegre, ugyanis először gondolatban teljesen másfelé járva nézett a szemembe, majd ismét a plafont kezdte el szuggerálni, mintha valami érdekeset látna rajta.
- Még mindig alig tudom felfogni azt, ami most velem történik - reagált percekkel később szinte suttogva - Mintha csak egy rossz álomban lennék - dörzsölte meg az arcát kimerülten.
- Mi az utolsó emléke? - érdeklődtem visszafogottan.
- Az óceán - nem vette tolakodásnak a kérdezősködésemet, keserű hangon ugyan, de válaszolt.
- Sajnálom - suttogtam együtt érzően.
- Én is - sóhajtott szomorúan.
- Tudja, volt szerencsém megismerni Peggyt - vallottam be alig hallhatóan, amivel kiérdemeltem egy döbbent és hitetlenkedő tekintetet - Rengeteget mesélt magáról egész életében és... ezek a történetek, hála neki, a mi köreinkben is elterjedtek - álltam fel beszéd közben, majd csípőre tett kezekkel néztem le a társaságomra, aki a témába belemerülve képtelen volt levenni rólam a tekintetét - Sőt, azon kevesek közé tartozom, akik személyesen is találkozhattak vele.
- És? - kíváncsiskodott türelmetlenül.
- Mikor maga szóba került, egyetlen mondatot volt hajlandó megosztani velem - fél igazság, de jobb ötletem nem volt, amivel lelket önthettem belé - Annyit mondott, hogy teljes élet jutott neki osztályrészül, mégis, miután magát megismerte, olyan hiányérzettel kellett együtt élnie, amit sosem tudott megmagyarázni.
Ha eddig nem is, ezúttal biztosan fején találtam a szöget. Hirtelen mintha kicserélték volna. Nem annak a kimerült, lelassult, megfakult embernek tűnt, aki árnyéka volt önmagának, hanem mint aki most ébredt volna fel igazán. Emellett viszont megmaradt az a furcsa fény a szemeiben, amely most még erősebb lett - mintha ez jelképezné az emlékek miatt feltörő fájdalmakat.
- Fogadja meg a tanácsomat és szedje össze magát! - javasoltam kedves hangon, miközben kinyújtottam felé a jobb kezemet, hogy felsegíthessem - 70 évet kell bepótolnia.
~~~~~
Lassan sötétedni kezdett New York utcáin. Legalábbis helyi idő szerint így kellett lennie. Igazából nem tudom, mert pont nem tartózkodtam a város körzetében. Inkább a légterében. Vagy még ott sem. Ha pontos tartózkodási helyet kéne megadnom, azt mondanám, hogy egy repülőn ültem. Azonban ez csak félig-meddig volt igaz. A S.H.I.E.L.D. anyahajójára, hivatalos nevén a Helicarrierre, parancsra érkeztem meg másnap délután. A létesítmény egyik tárgyalótermében ültem a céges "egyenruhámban" (fekete, testhez simuló nadrág, kék póló, ujján az ügynökség logójával, fekete bőrdzseki, valamint a saját pisztolyom) és vártam. Mindig is türelmetlen embernek vallottam magam, emiatt úgy éreztem, az elmúlt 2-3 órában alaposan leterheltem az idegrendszeremet az egymást dominóként követő eseményekkel és azok következményeivel, valamint az ehhez kapcsolódó gondolataimmal. A kedélyállapotomon pedig kicsit sem segített a kollégám ráérős érkezése, ugyanis szokásával ellentétben késett, ezzel még inkább a töprengésbe és az idegeskedésbe taszítva engem.
Világot rengető dolgok történtek a mai távollétem idején, néhány óra leforgása alatt, emiatt még nagyon felfogni sem volt időnk ennek a valódi jelentőségét, egyből készenléti állapotot hirdettek ki az egész ügynökségen belül, globális méretekben. Mint már korábban említésre került, a cég fő feladata az emberek védelme maguktól és másoktól, akik veszélyt jelenthetnek rájuk. Nos, ezen megfogalmazás alatt értendők a mi látóhatárunkból kieső világok és az ezekbe tartozó, az emberek életét fenyegető lények is. Ugyanis 1 évvel ezelőtt, Új-Mexikóból furcsa jelentéseket kaptunk, melyek alapjaiban rázták meg a létezésről kialakított általános nézetünket. Fény derült néhány mitológiával kapcsolatban, hogy valójában nagyon is igaz történéseken alapulnak. Ezek közé tartozik egy bizonyos európai mondakör, Odinnal, a mindenek istenével, fiával, Thorral, a viharok istenével, valamint az ő örökségével, a fények birodalmával, Asgarddal. A történet lényegében annyi, hogy Thor ellentmondott édesapjának, akit így száműzött a birodalmából, egyenesen hozzánk, az általuk nevezett Midgardra. Vele együtt érkezett meg a legendás fegyvere, a Mjölnir is (külsőleg egy kalapács, mely nagy erőt rejt magában, amit csakis Odin fia birtokolhat) és egy még nagyobb fenyegetés, az úgynevezett Pusztító, mely a földdel tett egyenlővé egy kisebb várost. Így jutott tudomásunkra az istenek és más világok létezése, valamint, ha tényleg hihetünk a mondáknak, szorosan kapcsolódik hozzájuk egy nagy erejű tárgy felbukkanása is, a Tesseract. Ez a kocka alakú erőforrás önmagában mérhetetlen energiát tartalmaz, amit a S.H.I.E.L.D., pontosabban Fury, igyekezett minél előbb az emberek hasznára fordítani kísérletezésekkel, kutatásokkal és sok titkolózással. Azonban az eltussolás a mai nappal lehetetlenné vált. A Tesseract "önműködő" állapotra kapcsolt, majd váratlanul portált nyitott a távoli űr egy ismeretlen pontjába, magával hozva valakit, aki a világunk elpusztításával, a szabadságunktól való megfosztással fenyegetett. Loki - állítólag Thor testvére - háborút indított a Föld ellen és megtette az ehhez szükséges első lépéseket.
- Minden rendben? - szakított ki a gondolatmenetemből Coulson hangja.
Fogalmam sem volt, mióta állhatott mellettem, de azt tudtam, hogy a váratlan megszólalásáig egyáltalán nem vettem őt észre vagy figyeltem fel az érkezésére, fejben az elmúlt nap eseményeit igyekeztem végigpörgetni és minél előbb felfogni azokat.
- Semmi sincs rendben - válaszoltam Phil költői kérdésére - Mielőtt még egy kérdést intéznél felém, előtte gondold át, mennyi értelme volna feltenni! - gorombáskodtam kedvetlenül.
Őszintén szólva jobb lett volna, ha inkább be sem jövök dolgozni, ugyanis minden fogadott, csak jó hír nem. Miután "kiparancsoltak" az otthonomból és feljöttem az anyahajóra, tájékoztatva lettem a fejleményekről, amik semmi jóval nem kecsegtettek: a portál bezáródása után Loki végzett több tucat emberünkkel, transzba ejtette Clintet (mint kiderült, ők ketten Coulsonnal mindvégig itt tartózkodtak és a Tesseractot felügyelték), a kocka kísérleteit végző és irányító tudóst, Erik Selviget meg még pár ügynökünket, valamint kis híján lelövette az igazgatót, sőt, a portál megnyitásánál felszabadult erőhullám a föld alá temette az egész Egyesült Fekete Energia Misszió intézményét, ahol a földönkívüli eseteket tartottuk megfigyelés alatt. Vagyis hatalmas bajba kerültünk.
- Aggódsz Barton miatt? - folytatta a vallatásomat.
- Nem fogom ismételni magam - néztem fel rá egyre dühösebben, így inkább csendben maradt, nem kérdezett többet - Egyáltalán mit keresek én itt?
- Jelen helyzetben mindenkire szükség van - közölte diplomatikusan.
- Kiket értesz mindenki alatt? - vontam fel a szemöldökömet gyanakodva.
Nem tetszett nekem ez a megfogalmazás. Általában ha nagyobb akciókról volt szó, Fury sosem bízott meg olyan munkakörrel, ahol engem is bevetésre küldött, mint csapattagot vagy vezetőt. Én inkább a háttérmunkát, a megbízás érdemlegesebb részét szoktam elvégezni. Ezért sem értettem, egy világméretű katasztrófa előtt állva miért ülök egy teremben ahelyett, hogy mondjuk már beépülőben lennék az ellenségnél vagy információkért cserébe kutatnék megadott, vagy éppen körözött személyek után.
- Nos, Natasha éppen Calcuttában van, a főnök New Yorkban tartózkodik, valamint nekünk is oda kéne mennünk, hogy meggyőzzünk egy nagyágyút - vázolta fel a helyzetet hivatalos hangnemben.
Nagyon jól tudtam, kikért kellett Indiába vagy éppen az imént említett nagyvárosba menni. Ezért sem tetszett, hogy Phil azt mondta, nekünk is ki kell mennünk az utóbbi helyszínre.
- Nem - ráztam meg a fejem a kétségbeesés határán.
- Fury igazgató parancsa.
- Nem érdekel - álltam fel belefúrva a tekintetemet a kollégáméba - Még nem.
- De igen - makacsolta meg magát a szokásos határozottságával - Nem húzhatod ezt az örökkévalóságig, Renée. Évekig kerülgetted az elkerülhetetlent. Ideje szembenézned vele.
Kelletlenül ugyan, de be kellett látnom, nagyon is igaza volt. Évek óta a S.H.I.E.L.D.-nél dolgozom és elég feltűnően kerültem bizonyos helyeket, rendezvényeket, megbízásokat, melyek a szóban forgó személyhez valamilyen módon kapcsolódhattak. A kialakult helyzet pedig megkövetelte, hogy végre túlessek ezen a találkozáson.
Nem méláztam sokáig, szinte azonnal követtem a munkatársamat. Amint beléptünk az ajtón, egy hatalmas hallban kötöttünk ki. Hirtelen nem is tudtam, hova nézzek, mivel... nem volt recepció. Ez elég meglepő, tekintve, hogy mekkora ez az épület és hány emelete van.
- És most? - fordultam tanácstalanul körbe.
- Jó estét, Coulson ügynök, Taylor ügynök - köszöntött minket egy gépies hang - Miben lehetek a segítségükre? - most már értem, miért nincs információszolgálat (maga az egész épület az).
- Jarvis honnan ismer téged? - kérdezte tőlem halkan és meglepetten Phil.
- Majd egyszer elmesélem - mosolyogtam rá sejtelmesen - A S.H.I.E.L.D. megbízásából jöttünk - válaszoltam a szóban forgó... hangnak - Itthon van a nagyfőnök? Fontos lenne beszélnünk vele.
- Egy pillanat - kért tőlünk türelmet.
Nem láttam a kollégámat, mégis éreztem, ahogyan szinte lyukat égetett az oldalamba a tekintetével. Hiába dolgozunk együtt már hosszú évek óta, még mindig vannak titkaim, melyekről rajtam kívül talán csak az igazgatónak van tudomása. Vagy lehet, hogy még neki sem.
- Sajnálom, Mr. Stark jelenleg nagyon elfoglalt - szólalt meg ismételten a gép.
- Kérlek, Jarvis, próbáld meg még egyszer! Életbevágóan fontos - kérleltem barátságos hangon, a kedvesebbik oldalamat előásva.
- Meglátom, mit tehetek - "tűnt el" ismételten.
- Na jó, nekem erre nincs időm - elégelte meg a várakozást Coulson, váratlanul megindult a lift felé és úgy tűnt, nem lehet megállítani.
- Attól még, hogy türelmetlenkedsz, nem fogsz előbb túlesni ezen a beszélgetésen - közöltem vele unottan én, a türelmetlenség mintaképe.
Mintha meg sem hallott volna, amint kinyílt előtte az ajtó, beszállt a liftbe és annak bezáródásakor eltűnt a szemem elől. Lemondóan megráztam a fejem a tőle szokatlan viselkedéstől. Rám jellemző az ilyesfajta magatartás, nem pedig rá.
- Taylor ügynök? - szólított meg Jarvis.
- Igen? - kaptam fel a fejem meglepetten.
- Visszaküldjem Önnek a liftet?
- Azt nagyon megköszönném, Jarvis - mosolyodtam el hálásan.
Megdöbbentő és egyben letaglózó, hogy manapság egy mesterséges intelligencia udvariasabbnak és tisztelettudóbbnak tűnik, mint egy ember. És akkor még nem is beszéltünk a földönkívüli lényekről.
Amint megérkezett a lift, ráérősen beszálltam, nekidőltem az ajtóval szemben lévő falnak és türelmesen, keresztbe font karokkal várakoztam, amíg felvitt arra az emeletre, ahova Phil is ment. Közben pedig megállás nélkül járt az agyam. Mindig azt hittem, hogy elkap majd a rettegés, mialatt ahhoz a személyhez tartok, akivel legszívesebben életem végéig nem is találkoztam volna. Ehhez képest a felvonóban szinte már nem is érdekelt, kivel találom szembe magam perceken belül, egyszerűen már túl akartam lenni ezen az "egy félisten háborúval fenyegeti a Földet" dilemmán. Furcsa dolgokat produkál az élet.
Aztán megállt a lift és kinyílt az ajtó. Mivel nem volt csengő, hangtalanul érkeztem meg és senki nem figyelt fel rám. Ellökve magamat a faltól, a nadrágom hátsó zsebeibe süllyesztett kezekkel léptem Coulson mellé, miközben egy hosszú, sötétszőke hajú nőre terelődött a tekintetem, aki éppen a nagyfőnök felé tartott. Ők ketten egymás között társalogtak, így zavartalanul fordulhattam a munkatársam felé.
- Kaptál pezsgőt? - csodálkoztam meglátva a kezében a poharat, mire rám nézett és alig láthatóan elmosolyodott - Milyen szívélyes fogadtatás - forgattam meg a szemeimet, amitől majdnem elnevette magát.
- Üdv! - hallottam meg hirtelen egy értetlen és kedves női hangot.
Ez volt az a pillanat, amikor levegőt is elfelejtettem venni, egész testemben megfeszültem, hogy még véletlenül se kezdjen el valamelyik végtagom remegni és nem mertem a hang irányába nézni. Ez a hang visszarántott a valóságba, valamint eszembe juttatta, hogy pontosan kikkel is tartózkodom egy helyiségben és ettől elkapott a pánik. Nagy nehezen sikerült észhez térnem, azonban csak egy kis segítséggel. Phil biztatóan, támogatóan nézett a szemembe, amiből erőt tudtam meríteni, így vettem egy mély levegőt és összeszedve minden méltóságomat, barátságos arckifejezéssel (ami talán kicsit erőltetettebbre sikerült, mint reméltem) fordultam a másik két jelenlévő irányába.
- Üdv - mosolyogtam kissé talán hamiskásan az előbb említett nőre, aki, amint rá néztem, szinte azonnal, határozott léptekkel megindult felém - Elnézést kérek a pofátlanságomért, hogy hívatlanul és ismeretlenül beállítottam - magyaráztam magamhoz képest higgadt és lágy hangon.
- Semmi gond - felelt a szabadkozásomra vidáman - Pepper Potts - nyújtotta felém a kezét mintegy berögzült mozdulatként.
- Renée Taylor ügynök - fogtam vele kezet udvariasan.
És ekkor történt meg az, amitől féltem. Egy pillanat alatt fagyossá és feszültté vált a légkör, amikor a bemutatkozásom után rögtön közbeszólt egy... enyhén ledöbbent hang Pepper háta mögül, melyre mindenki, akaratlanul is felkapta a fejét.
- Renée?
- Minden rendben? - szakított ki a gondolatmenetemből Coulson hangja.
Fogalmam sem volt, mióta állhatott mellettem, de azt tudtam, hogy a váratlan megszólalásáig egyáltalán nem vettem őt észre vagy figyeltem fel az érkezésére, fejben az elmúlt nap eseményeit igyekeztem végigpörgetni és minél előbb felfogni azokat.
- Semmi sincs rendben - válaszoltam Phil költői kérdésére - Mielőtt még egy kérdést intéznél felém, előtte gondold át, mennyi értelme volna feltenni! - gorombáskodtam kedvetlenül.
Őszintén szólva jobb lett volna, ha inkább be sem jövök dolgozni, ugyanis minden fogadott, csak jó hír nem. Miután "kiparancsoltak" az otthonomból és feljöttem az anyahajóra, tájékoztatva lettem a fejleményekről, amik semmi jóval nem kecsegtettek: a portál bezáródása után Loki végzett több tucat emberünkkel, transzba ejtette Clintet (mint kiderült, ők ketten Coulsonnal mindvégig itt tartózkodtak és a Tesseractot felügyelték), a kocka kísérleteit végző és irányító tudóst, Erik Selviget meg még pár ügynökünket, valamint kis híján lelövette az igazgatót, sőt, a portál megnyitásánál felszabadult erőhullám a föld alá temette az egész Egyesült Fekete Energia Misszió intézményét, ahol a földönkívüli eseteket tartottuk megfigyelés alatt. Vagyis hatalmas bajba kerültünk.
- Aggódsz Barton miatt? - folytatta a vallatásomat.
- Nem fogom ismételni magam - néztem fel rá egyre dühösebben, így inkább csendben maradt, nem kérdezett többet - Egyáltalán mit keresek én itt?
- Jelen helyzetben mindenkire szükség van - közölte diplomatikusan.
- Kiket értesz mindenki alatt? - vontam fel a szemöldökömet gyanakodva.
Nem tetszett nekem ez a megfogalmazás. Általában ha nagyobb akciókról volt szó, Fury sosem bízott meg olyan munkakörrel, ahol engem is bevetésre küldött, mint csapattagot vagy vezetőt. Én inkább a háttérmunkát, a megbízás érdemlegesebb részét szoktam elvégezni. Ezért sem értettem, egy világméretű katasztrófa előtt állva miért ülök egy teremben ahelyett, hogy mondjuk már beépülőben lennék az ellenségnél vagy információkért cserébe kutatnék megadott, vagy éppen körözött személyek után.
- Nos, Natasha éppen Calcuttában van, a főnök New Yorkban tartózkodik, valamint nekünk is oda kéne mennünk, hogy meggyőzzünk egy nagyágyút - vázolta fel a helyzetet hivatalos hangnemben.
Nagyon jól tudtam, kikért kellett Indiába vagy éppen az imént említett nagyvárosba menni. Ezért sem tetszett, hogy Phil azt mondta, nekünk is ki kell mennünk az utóbbi helyszínre.
- Nem - ráztam meg a fejem a kétségbeesés határán.
- Fury igazgató parancsa.
- Nem érdekel - álltam fel belefúrva a tekintetemet a kollégáméba - Még nem.
- De igen - makacsolta meg magát a szokásos határozottságával - Nem húzhatod ezt az örökkévalóságig, Renée. Évekig kerülgetted az elkerülhetetlent. Ideje szembenézned vele.
Kelletlenül ugyan, de be kellett látnom, nagyon is igaza volt. Évek óta a S.H.I.E.L.D.-nél dolgozom és elég feltűnően kerültem bizonyos helyeket, rendezvényeket, megbízásokat, melyek a szóban forgó személyhez valamilyen módon kapcsolódhattak. A kialakult helyzet pedig megkövetelte, hogy végre túlessek ezen a találkozáson.
~~~~~
Az utat teljes némaságban tettük meg. Nekem elment minden kedvem a beszélgetéstől, Coulson pedig jobbnak látta, ha nem próbál meg kezdeményezni felém, nehogy rossz vége legyen a dolognak. Az úti cél előtt alig pár perccel végül már nem bírta, kinyögte, ami addig a pillanatig eléggé nyomaszthatta.
- Haragszol rám? - egy pillanatra tekintettem felé, viszont ő nem nézett rám, maga elé meredve érdeklődött, mégis hogyan viszonyulok hozzá a jelen pillanatban.
Elgondolkodtatott a kérdés. Egyik részről képtelen voltam haragudni rá, hiszen az egyik legjobb barátom, akire bárhol, bármikor, bármiben számíthatok. Azonban még ott volt az a bizonyos másik szemszög is...
- Mindig a hírvivőt hibáztatják a rossz hírért - válaszoltam sejtelmesen, utalva ezzel a múltkori, valamint a mai esetre is, miközben elfordítottam a fejem, mire Phil rám nézett és a szemem sarkából láttam, ahogy halványan elmosolyodott.
Mikor megérkeztünk a célpontunkhoz, elámulva néztem fel az égig érő "felhőkarcolóra". Meglepő módon nem volt egyik emeleten se égő lámpa, pedig már jócskán besötétedett, de alighogy megtorpantunk az épület előtt, az hirtelen kivilágosodott, mintha egyszerre kapcsoltak volna fel minden villanyt a tetején lévő, hatalmas STARK felirattal együtt. Úgy nézett ki, mint egy óriási karácsonyfa. A következő pillanatban pedig mintha egy fénycsóvát láttam volna a torony mentén felfelé repülni, végül eltűnt a szemem elől.
Nem méláztam sokáig, szinte azonnal követtem a munkatársamat. Amint beléptünk az ajtón, egy hatalmas hallban kötöttünk ki. Hirtelen nem is tudtam, hova nézzek, mivel... nem volt recepció. Ez elég meglepő, tekintve, hogy mekkora ez az épület és hány emelete van.
- És most? - fordultam tanácstalanul körbe.
- Jó estét, Coulson ügynök, Taylor ügynök - köszöntött minket egy gépies hang - Miben lehetek a segítségükre? - most már értem, miért nincs információszolgálat (maga az egész épület az).
- Jarvis honnan ismer téged? - kérdezte tőlem halkan és meglepetten Phil.
- Majd egyszer elmesélem - mosolyogtam rá sejtelmesen - A S.H.I.E.L.D. megbízásából jöttünk - válaszoltam a szóban forgó... hangnak - Itthon van a nagyfőnök? Fontos lenne beszélnünk vele.
- Egy pillanat - kért tőlünk türelmet.
Nem láttam a kollégámat, mégis éreztem, ahogyan szinte lyukat égetett az oldalamba a tekintetével. Hiába dolgozunk együtt már hosszú évek óta, még mindig vannak titkaim, melyekről rajtam kívül talán csak az igazgatónak van tudomása. Vagy lehet, hogy még neki sem.
- Sajnálom, Mr. Stark jelenleg nagyon elfoglalt - szólalt meg ismételten a gép.
- Kérlek, Jarvis, próbáld meg még egyszer! Életbevágóan fontos - kérleltem barátságos hangon, a kedvesebbik oldalamat előásva.
- Meglátom, mit tehetek - "tűnt el" ismételten.
- Na jó, nekem erre nincs időm - elégelte meg a várakozást Coulson, váratlanul megindult a lift felé és úgy tűnt, nem lehet megállítani.
- Attól még, hogy türelmetlenkedsz, nem fogsz előbb túlesni ezen a beszélgetésen - közöltem vele unottan én, a türelmetlenség mintaképe.
Mintha meg sem hallott volna, amint kinyílt előtte az ajtó, beszállt a liftbe és annak bezáródásakor eltűnt a szemem elől. Lemondóan megráztam a fejem a tőle szokatlan viselkedéstől. Rám jellemző az ilyesfajta magatartás, nem pedig rá.
- Taylor ügynök? - szólított meg Jarvis.
- Igen? - kaptam fel a fejem meglepetten.
- Visszaküldjem Önnek a liftet?
- Azt nagyon megköszönném, Jarvis - mosolyodtam el hálásan.
Megdöbbentő és egyben letaglózó, hogy manapság egy mesterséges intelligencia udvariasabbnak és tisztelettudóbbnak tűnik, mint egy ember. És akkor még nem is beszéltünk a földönkívüli lényekről.
Amint megérkezett a lift, ráérősen beszálltam, nekidőltem az ajtóval szemben lévő falnak és türelmesen, keresztbe font karokkal várakoztam, amíg felvitt arra az emeletre, ahova Phil is ment. Közben pedig megállás nélkül járt az agyam. Mindig azt hittem, hogy elkap majd a rettegés, mialatt ahhoz a személyhez tartok, akivel legszívesebben életem végéig nem is találkoztam volna. Ehhez képest a felvonóban szinte már nem is érdekelt, kivel találom szembe magam perceken belül, egyszerűen már túl akartam lenni ezen az "egy félisten háborúval fenyegeti a Földet" dilemmán. Furcsa dolgokat produkál az élet.
Aztán megállt a lift és kinyílt az ajtó. Mivel nem volt csengő, hangtalanul érkeztem meg és senki nem figyelt fel rám. Ellökve magamat a faltól, a nadrágom hátsó zsebeibe süllyesztett kezekkel léptem Coulson mellé, miközben egy hosszú, sötétszőke hajú nőre terelődött a tekintetem, aki éppen a nagyfőnök felé tartott. Ők ketten egymás között társalogtak, így zavartalanul fordulhattam a munkatársam felé.
- Kaptál pezsgőt? - csodálkoztam meglátva a kezében a poharat, mire rám nézett és alig láthatóan elmosolyodott - Milyen szívélyes fogadtatás - forgattam meg a szemeimet, amitől majdnem elnevette magát.
- Üdv! - hallottam meg hirtelen egy értetlen és kedves női hangot.
Ez volt az a pillanat, amikor levegőt is elfelejtettem venni, egész testemben megfeszültem, hogy még véletlenül se kezdjen el valamelyik végtagom remegni és nem mertem a hang irányába nézni. Ez a hang visszarántott a valóságba, valamint eszembe juttatta, hogy pontosan kikkel is tartózkodom egy helyiségben és ettől elkapott a pánik. Nagy nehezen sikerült észhez térnem, azonban csak egy kis segítséggel. Phil biztatóan, támogatóan nézett a szemembe, amiből erőt tudtam meríteni, így vettem egy mély levegőt és összeszedve minden méltóságomat, barátságos arckifejezéssel (ami talán kicsit erőltetettebbre sikerült, mint reméltem) fordultam a másik két jelenlévő irányába.
- Üdv - mosolyogtam kissé talán hamiskásan az előbb említett nőre, aki, amint rá néztem, szinte azonnal, határozott léptekkel megindult felém - Elnézést kérek a pofátlanságomért, hogy hívatlanul és ismeretlenül beállítottam - magyaráztam magamhoz képest higgadt és lágy hangon.
- Semmi gond - felelt a szabadkozásomra vidáman - Pepper Potts - nyújtotta felém a kezét mintegy berögzült mozdulatként.
- Renée Taylor ügynök - fogtam vele kezet udvariasan.
És ekkor történt meg az, amitől féltem. Egy pillanat alatt fagyossá és feszültté vált a légkör, amikor a bemutatkozásom után rögtön közbeszólt egy... enyhén ledöbbent hang Pepper háta mögül, melyre mindenki, akaratlanul is felkapta a fejét.
- Renée?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése