2017. szeptember 21., csütörtök

5. fejezet: Versenyfutás

*A hívott szám jelenleg nem kapcsolható...*

Idegesen és kissé aggódva dobtam a telefonomat az ágyamra, majd én is tanácstalanul terültem el rajta. Napok óta próbáltam elérni Bartont és Coulsont, azonban többszöri próbálkozás után sem vették fel a telefont, emiatt pedig kezdtem látványosan pánikba esni. Mióta Philt faképnél hagytam az edzőteremben, Clintet pedig még előtte az igazgató irodájában, azóta mindketten nyomtalanul felszívódtak. Nem hagytak üzenetet, sem életjelet magukról, hogy vajon hol lehettek vagy mivel voltak elfoglalva, egyszerűen eltűntek a szemem elől. Őszintén szólva ettől egy kicsit... nagyon megijedtem. Akárcsak a főnök esetében, náluk is mindig tájékoztatva lettem arról, ha elhagyták az adott város mondjuk 50 km-es körzetét. Jelen esetben viszont úgy tűnt, megfeledkeztek erről a jó szokásukról.

Ha már Furynál tartunk... miután hivatalos úton is megismertetett Steve-vel, ahogy mondta (vagyis engem utasított, mint alkalmazottját), szinte napi rendszerességgel igyekeztem felkészíteni őt a rá váró megpróbáltatásokra. Pontosabban ami a harcképzettségét és a testi erőnlétét illeti. A lelkiről nem tudok semmi érdemleges információval szolgálni, ugyanis Halálosztóként nemigen csevegünk órákig, inkább minden figyelmünket a gyakorlásra fordítjuk; ráadásul Renée-ként sem találkoztam vele mostanában - az elmúlt több mint 2 hétben -, mert őt lefoglalta a felkészülés, engem pedig a folyamatos készenlét, hogy még véletlenül se szóljam el magam vagy bukjak le előtte. Hogy mire ez a nagy titkolózás? És honnan a Halálosztó fedőnév? Nos, ezt a későbbiekre hagynám. Hosszú történet, majd egyszer részletesebben kifejtem. Addig meghagynám ezt a titokzatoskodó, rejtélyes légkört...

Szóval, mivel még alig múlt el 6 óra és a Nap sem bukkant fel még teljesen, gondoltam, ideje egy kicsit kikapcsolnom magam. Hacsak egy rövid időre is, de muszáj volt kimozdulnom ebből a közegből, kezdtem úgy érezni, hogy megfulladok a felelősségtől és az aggodalomtól, ami rám nehezedett. Úgyhogy felkelve az ágyról felkaptam egy ujjatlan sport-felsőt, egy háromnegyedes nadrágot és a parókát, amit szorosan hátrakötöttem, valamint a kontaktlencsét (az igazgató figyelmeztetése: ha bármikor kimennék az utcára bármiféle céllal, ami nem a munkahelyemre vezet, figyeljek arra, ha esetleg összefutnék a jelenlegi ügyem alanyával, hogy ne fedjem fel a valódi kilétemet; óvintézkedés, ezért ha úgy vesszük, nem kapcsolódom ki teljesen, csak elterelem a gondolataimat az aktuális problémákról), majd belenéztem a tükörbe.

Idegenkedtem saját magamtól. A tükörképemtől. Teljesen összezavarodtam attól, aki visszanézett rám. Hirtelen azt sem tudtam megmondani, hogy ki vagyok. Magányosnak éreztem magam. Főleg ebben a helyzetben, mikor sem Barton, sem Coulson nem volt a közelemben, hogy támogasson és segítsen nekem - vagy inkább rajtam. Ilyen dolgokban a főnökömre sosem számíthattam, nem az a lelkizős típus. Én sem vagyok az, csak... válságba kerültem: a gondolataim, a lelki világom felborult, jócskán kitért a normál kerékvágásból. Önmagam csapdájába estem. A saját rabommá váltam.

Nagyot sóhajtva fordítottam hátat a tükörnek, végül eltéve a telefonomat és a kulcsaimat indultam el, hogy kicsit kieresszem a fáradt gőzt.

~~~~~

A Central Park hajnali nyugalmánál, csendjénél, harmóniájánál nincs jobb orvosság a nyugtalan lélekre. Na jó, lehet, hogy ez egy kicsit nyálasan hangzott, azonban most erre volt szükségem. Egy kis csendre és nyugalomra. A friss levegő és a nagyvárosban oly furcsa békesség átjárta az egész testemet, szinte minden egyes légvétellel éreztem a környezet jótékony hatását. Egy pillanatra sikerült minden gondolatot kizárnom a fejemből és csakis azzal foglalkoztam, hogy levezessem a felgyülemlett feszültséget. Viszont ez az állapot nem tartott sokáig. Még kiélvezni sem volt időm.



Az ismerős utakon járva elkövettem azt a hibát, hogy nem voltam elég körültekintő. Nem érzékeltem magam körül semmilyen "veszélyt", így nagy meglepetésként ért, hogy más is reggelre időzítette a levezető edzését. Vagyis mikor egy kanyarhoz értem, ahol egy hatalmas fa takarta az én útvonalamba eső kereszteződést, frontálisan ütköztem valakivel, aki azon az útvonalon szándékozott haladni, mint én, csak velem szembe, az ellenkező irányba. Mivel nem figyeltem oda, a hirtelen jött szituáció miatt majdnem orra buktam. Rémülten, szorosan behunyt szemekkel vártam a becsapódást, de az legnagyobb szerencsémre nem következett be. Legközelebb, amikor fel tudtam mérni a helyzetemet és ki mertem lesni a szemhéjaim alól, meglepő módon nem a betonon feküdtem, hanem két erős kar kulcsolta át a derekamat, hogy megakadályozzák a kisebb találkozásomat a talajjal. Amint felnéztem a tulajdonosukra, megkönnyebbülten engedtem ki a visszatartott levegőmet, ezzel egy időben azonban a szívverésem is kiütötte az egészséges határértéket.

- Jól vagy?

Nem vághattam rá rögtön, hogy igen. Mert hazudtam volna (na, nem mintha eddig olyan őszinte lettem volna, de mindegy, inkább hanyagoljuk ezt a témát). Aggodalommal teli szemeitől, kellemesen mély hangjától, amely enyhén csengett a zavartságtól, a meglepetésként ható helyzettől, a számomra idegen közelségtől megremegtek a lábaim, szaggatottan tudtam csak levegőt venni és képtelen voltam tiszta fejjel gondolkodni. Még sosem fordult elő velem ehhez hasonló eset, így szükségem volt jó pár pillanatra, míg fel tudtam fogni a történteket és józanul, normális emberi lény módjára - aki nem esik szét számára megmagyarázhatatlan érzésektől - reagálhattam rájuk.

- Azt hiszem - válaszoltam nagyot nyelve, miközben lassan lábra álltam és okkal féltem attól, hogy a remegéstől összeesek, amit látványosan nem akartam átélni, így minden mozdulatomat alaposan megfontoltam.

Meglehetősen hamar sikerült összeszednem magam, ráadásul jó megfigyelő lévén nem hagytam ki, hogy alaposabban, észrevétlenül végigmérjem az újdonsült társaságomat. Steve ezúttal kék melegítőnadrágot és szürke pólót viselt, haja kissé rendezetlenné vált a futástól. Gondolatban megmosolyogtam az ittlétét, ugyanis még én ajánlottam neki valamelyik edzésen, ha nagyon úgy érzi, hogy nem bír a nagy nyomással, akkor azt fussa le. Ezek szerint megfogadta a tanácsomat.

- Biztos nem esett bajod? - érdeklődött félve.

- Nincs semmi bajom, Steve - mosolyodtam el barátságosan - Kemény fából faragtak, úgyhogy meg sem érzem az ilyesmit - legyintettem szórakozottan, mire az ő ajkai is mosolyra húzódtak.

Szokatlan volt számomra az ilyesfajta aggódás és törődés. Emiatt is csináltam azt, amit eddig még sosem. Zavaromban tördelni kezdtem az ujjaimat - általában, amikor még éreztem ilyesmit, az előre lógó hajtincseimet szoktam piszkálni, viszont sem az eredeti hajam, sem a parókám nem állt rendelkezésemre, így maradt ez - és eme tevékenységemet többször is szemügyre vettem, mintha olyan érdekes lenne, csakhogy elkerüljem a fürkésző tekintetet. Úgy éreztem magam, mint egy érzelmektől túltengett tinédzser, aki szégyelli magát még a fejében végigfutó gondolatok miatt is.

- Meglep, hogy ilyenkor, pont itt futok össze veled. És ilyen módon - jegyezte meg kedves hangon, mire magamhoz tértem a zavartságból és felvont szemöldökkel csípőre tettem a kezeimet.

- Miért? - kérdeztem őszinte érdeklődéssel.

- Nem gondoltam volna rólad, hogy... sportos alkat vagy - magyarázta már rosszat sejtően, a végére kicsit elbizonytalanodva.

Okkal fejezte be vonakodva a mondandóját. Ugyanis egy nőnél egy ehhez hasonló mondat, mondjuk egy teljesen más hangsúlyban és stílusban kiejtve, vagy esetleg azok nélkül, csupán maga a kijelentés is, nos, nem éppen impozáns. Sőt. Kifejezetten sértő.

- Igazán? - sértett hangvételemmel igyekeztem éreztetni vele a helytelen megfogalmazást, de az összhangot elrontotta, hogy képtelen voltam visszatartani a mosolyomat, amit ő is észrevett - Ezt vegyem sértésnek vagy kihívásnak?

- Ha csak ez a két választási lehetőségem van, akkor inkább kihívásnak - válaszolt megfontoltan.

- Bölcs döntés - húztam össze a szemeimet fenyegetően, mire halkan felnevetett - Akkor versenyezzünk! A feladat a Central Park teljes területének lefutása - vázoltam fel az ötletemet nagy beleéléssel, amit igyekezett komoly arckifejezéssel hallgatni, de láttam a szemében megcsillanni a szórakozottság és a jókedv jelét - Van rá... - néztem rá az órámra, amely szerint 2 perc múlva fél 7 lesz - ... 30 perc. Aki elsőként visszaér ehhez a fához - mutattam a mellettünk lévő növényre -, értelemszerűen nyer. Kérdés?

- Mi a verseny tétje? - érdeklődött kíváncsian.

- A vesztes meghívja a nyertest egy kávéra - vágtam rá szinte azonnal (nemhiába mondják, hogy az improvizálás mestere vagyok).

Úgy tett, mint aki alaposan megfontolja az ajánlatomat, azonban ő sem bizonyult a megjátszás koronázatlan királyának, szemlátomást már az első pillanatban tudta a választ az "ajánlatomra".

- Rendben - nyújtotta felém a jobb kezét, amit megrázva hivatalossá tettük a kis... "rivalizálásunkat".

- Azonban nincs semmilyen baráti szolidaritás vagy megszánás - kötöttem ki figyelmeztetően felemelve a másik kezemet, míg a jobbal még mindig nem engedtem el az ő kezét - Úgy fair, ha mindketten a maximumot nyújtjuk.

- Értettem - bólintott beleegyezően - Akkor biztosan elég lesz neked a 30 perc? - vonta fel az egyik szemöldökét kérdően, miközben halványan elmosolyodott.

- Milyen gáláns - jegyeztem meg kicsit sértődötten az élcelődésére - Hidd el, meg fogsz lepődni, mire nem elég nekem fél óra! - engedtem el végül a kezét egy magabiztos mosoly kíséretében.

- Reméljük a legjobbakat - kívánt sok sikert a maga stílusában.

Nem véletlenül ajánlottam fel neki ezt a kis reggeli edzést. Úgy gondoltam, szüksége van a versenyhelyzetre ahhoz, hogy még jobban felgyorsítsam a regenerálódását és eltereljem a gondolatait. Ugyanis attól még, hogy alig váltottunk néhány szót a mindennapos felkészítések közben, figyelemmel kísértem bizonyos gesztusait. Voltak olyan reakciói, arckifejezései, melyekből láttam visszaköszönni a folyamatos gyötrelmeket, berögzült mozdulatsorokat, felvillanó rémképeket, emlékeket. Esküdni mertem volna rá, hogy nem egyszer tért vissza fejben a múltba. Oda, ahol barátként szerették és tisztelték, sokan ismerték, valamint nem érezte magát kívülállónak. Most pedig... talán az egyetlen hely, ami emlékezteti az elmúlt időkre, az a S.H.I.E.L.D. Vagy még az sem.

- Rendben - fordultam abba az irányba, amerre eddig is haladtam, majd Steve is követte a példámat - Akkor háromra - álltam fel "rajtpozícióba", aztán az ellenfelemre néztem, aki szintén felém pillantott, majd olyat tettem, ami miatt okkal tarthatta a viselkedésemet gyerekesnek - Három - indultam el úgy, mint akit puskából lőttek ki.

Még hallottam a hátam mögül, hogy ezúttal hangosan nevetni kezdett, végül felvette az iramot és utánam eredt.


~~~~~

Végtelennek tűnő idő után, mintha valamilyen képzeletbeli célszalagot szakítottunk volna át, szinte egyszerre érkeztünk meg a kiindulási helyre. Nem lihegtem vagy vettem nehezebben a levegőt az embert próbáló futás után, ugyanis Steve ígéretéhez híven valóban mindent beleadtunk ebbe a versenybe, azonban most mindketten ellenfelünkre találtunk a másik személyében. Úgy tűnt, nem számított tőlem ekkora kitartásra és sebességre. Mikor nagyot sóhajtva megálltunk, mosolyogva fordultam felé, mire csodálkozva és elismerően nézett vissza rám, amitől kicsit zavarba jöttem. Gyorsan el is kaptam róla a tekintetemet és kíváncsian néztem rá újra az órámra.

- 20 perc - mondtam ki hangosan, enyhe meglepettséggel a hangomban.

- Szívből gratulálok - szégyenlős mosollyal néztem a szemébe, amelybe belenézve úgy éreztem, jó munkát végeztem és sikerült egy kis időre elterelnem a figyelmét - Őszintén szólva sosem néztem volna ki belőled, hogy ilyen gyors vagy.

- Ha az ember akar valamit, akkor véghez is tudja vinni - vontam vállat, ezzel letudva a gyorsaságom kérdését - Most mi legyen? Döntetlen lett az állás - jelentettem ki tanácstalanul.

- Nekem van egy ötletem - jegyezte meg jókedvűen.

- És mi lenne az? - kérdeztem türelmetlenül.

Nem válaszolt, csak kisfiúsan elmosolyodott, majd elindult egy tetszőleges irányba. Mivel nem vagyok az az értetlenkedő és folyton vallató típus, felvont szemöldökkel néztem utána, végül minden mindegy alapon vállat vontam és követtem őt.

Akkor értettem meg a szándékát, mikor megállt egy külön felállított stand előtt és az árustól kért egy kávét. Kikerekedett szemekkel álltam elé mintegy torlaszként és próbáltam menteni a menthetőt.

- Ezt nem fogadhatom el - tiltakoztam döbbenten.

- Miért nem? - kérdezett vissza ellenállhatatlan mosollyal, amitől egy pillanatra elfelejtettem, mit is akartam mondani.

- Mert nem - vágtam rá az első eszembe jutó, számomra logikusnak tűnő választ, amitől nevetségesebbnek éreztem magam, mint eddig bármikor.

- Ez igazán nyomós érv - biccentett szórakozottan, majd átvette az árustól a gőzölgő folyadékkal teli poharat.

Mivel mindig is makacs típus voltam, nem engedtem az elhatározásomból egyhamar. Nem foglalkozva az egyébként igen nagyvonalú, vagy éppen lovagias gesztusával, kissé sértetten (amire, csak úgy mellékesen hozzátenném, egy kicsit rá is játszottam) sétáltam el egy közeli padhoz és helyet foglaltam rajta. Nem kellett odanéznem, tudtam, hogy szinte azonnal követte a példámat.

Percekig nem szóltunk egymáshoz. Részemről a dac nem engedte, hogy felnézzek és beszélgetést invitáljak, helyette minden apróságot megfigyeltem magam körül (a lágyan fújdogáló szellőt, a hangtalanul megrezzenő faleveleket, a parkban sétálgató embereket), csakhogy ne kelljen a társaságomhoz szólnom. Bár nem néztem rá, akaratlanul is éreztem a felém tanúsított szórakozottságát, mely a gyerekesnek nevezhető hisztimből fakadhatott. Örülök, hogy felvidíthattam a lányos viselkedésemmel...

- Megengedsz egy kérdést, Renée? - szólt hozzám hosszas hallgatás után, viszont nem fordultam felé, zavartalanul folytattam a közvetlen környezetem tüzetes, megfontolt tanulmányozását, mégis kiéleztem a fülemet, hogy tökéletesen hallhassam a mondandóját - Ne érts félre, igazán élvezem a társaságodat - kezdte vonakodva, amivel kellően felkeltette minden figyelmemet -, de... mikor egymásba botlottunk, úgy tűnt, megzavartalak a... tevékenységedben - kereste a megfelelő szavakat egy zavart kisfiú látványát felidézve bennem - és nem szívesen tartanálak fel, úgyhogy remélem, nem sértenél meg azzal, hogy visszautasítod a meghívásomat, ugye? - nyújtotta felém a műanyag poharat kissé határozottabban, mint amilyenre a "beszéde" sikeredett.

Nagy nehezen rávettem magam, hogy felé fordítsam a fejem és a szemébe nézzek, azonban hiba volt ezt tennem. Amint belemerültem a végtelennek tűnő, kék szemekbe, mintha a világ egyik legtüneményesebb gyermekével kerültem volna szembe, aki szinte könyörgött a kegyeimért. Kis híján megenyhült rajta a szívem (ismétlem, csak majdnem)...

- Steve...

- Kérlek! - szakított félbe lassan már kényelmetlen helyzetbe hozva engem - Örülnék neki, ha elvennéd tőlem ezt a poharat, mert olyan forró a benne lévő kávé, hogy kezdi komolyan megégetni a kezemet - hadarta el egy szuszra.

Ezzel a mondattal sikeresen megtörte a jeget. Az indokot hallva először kikerekedett szemekkel néztem rá, mivel egyszerűen nem tudtam ép ésszel felfogni, hogy egy férfi mégis hogyan lehet ilyen... nem is tudom... finnyás, végül nem bírtam tovább, a kezeimbe rejtve az arcomat, jókedvűen elnevettem magam.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése