2018. március 15., csütörtök

8. fejezet: Toborzás

- Taylor ügynök!

Alighogy beléptem a kétszárnyú, automata ajtón a hídra, Fury azonnal kiszúrt magának, pedig háttal állt nekem és közvetlenül az ajtó becsukódása után fordult felém az irányítópult mögül, kissé talán villámokat szóró tekintettel - vagy lehet, hogy csak a fények láttatták ezt velem, ki tudja. A feldörrenésére csak egy dühös szusszanás volt a válaszom.

- Nem érdekel a monológja - álltam meg a bal oldalán, alig 3 méterre tőle, kényelmesen megtámaszkodva a vezérlőpultokra néző korláton - Nagyon jól tudta, hogy nem várom meg őket, ezért küldte ki Romanoffot - pillantottam felé unottan egy pillanatra, majd ismét a gépek előtt ülő specialistákat tanulmányoztam - Nem érdemes megjátszania a haragját.

A szemem sarkából észleltem, hogy eleinte egyszerű, de idegesítő szuggerálással próbálta megérteni a hangulatingadozásomat, aztán mivel ez nem sikerült neki, visszafordult a saját kis vezérlőjéhez.

- Rendben, emberek. Szálljunk fel! - adta ki a parancsot határozottan.

Kíváncsian figyeltem a körülöttem munkának látó, vagy már azt végző ügynököket. Hirtelen még több élettel telt meg az irányító terem. Teljesen egybefolytak a hangok, melyek azt sorolták, hogy az anyahajó melyik része indult éppen el, vagy a hajtóművek energiája eddig melyik határértéket érte el. Az igazgató a számára kialakított, négy érintőképernyővel rendelkező felületet kezelte, vagyis felügyelte, hogy a képernyőn megjelenő egységek hány százalékos teljesítményt produkáltak és ezeket szabályozta, teljesen elvonatkoztatva az ittlétemtől. A több tucat számítógép mind működésbe lépett és volt olyan is, melyen egyszerre hárman is dolgoztak, hogy mondjuk egy technikai hiba se kerülje el a figyelmüket. Habár egyáltalán nem lehetett érezni a mozgást a hajó belsejéből, az ablakon keresztül, ami szinte egy egész falat helyettesített, jól látható volt, ahogy szépen lassan felemelkedtünk a vízről a levegőbe. A látóhatárunkból eltűnt az óceán, helyét a még végtelenebbnek tűnő égbolt vette át. Felemelő és kihagyhatatlan látvány volt - bár tériszonyos embereknek nem igazán ajánlanám.

Halvány mosollyal figyeltem, ahogy Phil már-már fontoskodva, fülében egy headsettel, az egyik gép mellett állva osztotta ki az utasításokat. Néhanapján eljátszadoztam a gondolattal, miszerint milyen lenne egy vezetői posztban. Sokkal inkább illene hozzá, minthogy mások parancsait kövesse. Felelősségteljes, elhivatott, képes elválasztani a magánéletet a munkától. Szinte tökéletes egy magasabb pozícióra.

A merengésemből egy vörös "csík" szakított ki olyan erővel, hogy szükségem lett volna egy kézifékre, amit behúzva lett csak volna elég időm magamhoz térni. Teljesen váratlanul ért Natasha felbukkanása nem messze tőlem. Pontosabban elsuhant az orrom előtt, mintha puskából lőtték volna ki. Vagyis ez azt jelentette, hogy megérkeztek a... vendégeink.

- Tűnjünk el! - hallottam meg a főnök hangját (ami annyit jelentett, hogy bekapcsolták az álcát, melynek segítségével egyetlen radar sem láthatott minket).

Követve az alakját, egy mélyről jövő sóhaj után megfordultam, háttal újra nekitámaszkodtam a korlátnak és összefont karokkal, komor arckifejezéssel igyekeztem bekapcsolódni az eseményekbe.

- Uraim - köszöntötte Fury a csapat első két tagját.

Értetlenül néztem végig, ahogy Steve közelebb lépett hozzá, belenyúlva a zsebébe elővette a pénzét és egy tízest nyújtott át neki, amit kérdés nélkül elfogadott, végül az adakozó teljes ámulattal ment tovább, hogy alaposabban körülnézhessen.

- Köszönöm, hogy eljött, doktor - hálálkodott Bruce-nak az igazgató, baráti jobbját nyújtva felé, melyet a másik fél vonakodva ugyan, de elfogadott.

- Köszönöm a kedves invitálást - az iróniájára megengedtem magamnak egy szórakozott mosolyt (eljutottak hozzám is a pletykák, miszerint Calcuttában felfedte magát az egység, amely Romanoff biztonságát és Banner higgadtságát hivatott megőrizni) - És... meddig kell maradnom? - érdeklődött csak úgy mellékesen.

- Ha megszereztük a Tesseractot, szabad, mint a madár.

- Hol tartanak a keresésével? - merült bele a témába, miközben mindketten mellém érkeztek és Coulson felé fordultak, én pedig követtem a példájukat.

- A bolygón elérhető összes kamera felvételét átnézzük - tájékoztatott minket a kollégám - Mobilokét, laptopokét. Amivel műholdas kapcsolat van, mind a szemünk és a fülünk.

- Így sem találjuk meg időben - szólt közbe pesszimistán Natasha, mire alig észrevehetően megforgattam a szemeimet.

- Nem tudná valahogy szűkíteni a keresést, doki? - kérdeztem reménykedve - Mert ez a mennyiségű anyag még a programnak is töménytelen.

- Talán lehet szűkíteni a keresendő területen - gondolkodott hangosan - Hívjanak fel minden labort! - kezdett bele az ötletébe szakértői szemmel - Szereljék a spektrométereket a tetőre és mérjék a gamma-sugárzást!

- De a kocka sugárzása nem túl alacsony ehhez? - vetettem fel egy eléggé erős gyanúmat.

- Összedobok egy nyomkövető algoritmust a legfőbb információkkal, amivel nemcsak gyorsabban, hanem pontosabban be lehet mérni a kocka tartózkodási helyét, akármilyen alacsony a sugárzás - magyarázta biztatóan - Tudnak biztosítani egy labort?

- Romanoff ügynök - fordult a nő felé szinte azonnal a főnök, mire a szólított elindult - Mutassa meg Dr. Bannernek a laboratóriumát!

Így történt meg az, hogy egyedül maradtam a férfiakkal. Fury-val, Phillel és Steve-vel.

~~~~~

Natasha és Bruce távozása után még mindig a korláton támaszkodtam és jobb elfoglaltság híján, mélyen elgondolkozva tanulmányoztam a kezeimet. Kezdtem kicsit leterhelve érezni magam az elmúlt 2 nap történéseinek következményeként. Nem testileg, inkább szellemileg. Éveken keresztül nem árasztott el összességében annyi érzelem, mint a minap, úgyhogy lelkileg nem voltam éppen a topon, sőt. Az állapotomon pedig egyáltalán nem segített a folyamatos görcsölés, hogy mikor bukik meg az egész álcám, melyet nagy körülményességgel és fáradtsággal építettem fel magam köré.

- Taylor ügynök.

Meglepetten kaptam fel a fejem a jobb oldalam felől érkező, ismerős hangra. Először értetlenül néztem Steve-re, ugyanis nem szoktam meg tőle ezt a megszólítást. Hiába tisztáztuk a... hivatalos nevemet az első "edzésen", úgy tűnt, mindig tudatosan kerülte azokat a szituációkat, amikor így kellett volna hívnia. Lehet, hogy az igazgató által vezetett bemutatkozás után - mikor a hátborzongató fedőnevemmel konkrétan a... mások felé irányuló, a múltban elkövetett nem éppen tiszta cselekedeteimre utalt - nem állt a szájára ez az egyszerű név.

Amint sikerült felébrednem a megilletődésből, egy alig látható, biztatásnak szánt mosollyal fúrtam a tekintetemet az övébe. Még mielőtt alaposabban szemügyre vehettem volna, rögtön felfigyeltem a feszengésére. Láthatóan idegenkedett az itt lévőktől, mivel rajtam és Fury-n kívül senkit sem ismert. Ráadásul biztosra vettem, hogy a vészhelyzet, ami ide szólította, nem igazán javított a számára idegen világról eddig alkotott véleményén.

- Rogers kapitány - fordultam felé teljes testtel, mire alig észrevehetően, egy pillanat erejéig viszonozta a mosolyomat - Hogy érzi magát? - érdeklődtem kedvesen.

Felesleges kérdés, hiszen le lehetett olvasni róla, hogy volt, mégis, a saját fülemmel szerettem volna hallani tőle is.

- Őszintén? Nyugtalanít a tudat, hogy egy nem e világi személlyel gyűlt meg a bajunk - sóhajtott beismerően (kellően megdöbbentett a nyitottságával, ami igen nagy előrelépés a regenerálódása szempontjából, viszont a csodálkozástól egy pillanatra el is feledkeztem a témáról).

- Elhiheti, ez a helyzet még számunkra is ismeretlen és... rémisztő - kerestem a megfelelő szavakat tanácstalanul.

- És én mégis hogyan segíthetek, ha ez már egy világméretű ügynökségnek is nagy falat? - kérdezte kétségbeesett tekintettel.

Hirtelen nem tudtam mit válaszolni. Csak szótlanul bámultam az előttem lévő személyre, aki öltözködésében (jelenleg egy kockás inget, egy szövetnadrágot és egy barna bőrdzsekit viselt) még a régi időket jelenítette meg, azonban teljes erejéből az alkalmazkodásra, a beilleszkedésre koncentrált. Mit mondhatnék ennek az embernek, hogy az elkövetkezendő időkben ne... tartson társadalmától és korától, amibe mondhatnánk úgy is, egyik pillanatról a másikra csöppent bele?


- Reményt adhat nekünk - feleltem elhaló hangon a hosszas némaságtól - Támogatást, erőt, emberséget jelent számunkra a jelenlétével és azzal, hogy mellettünk áll - néztem a szemébe magabiztosan.

Észrevehetően elgondolkodott a hallottakon. Sosem voltam manipulatív, de ezúttal mintha sikerült volna "elhitetnem" vele, hogy igenis szükségünk volt az ő közreműködésére. Mivel ez pontosan így is volt. Átlag emberekként képtelenek lennénk elbánni egy félistennel, akármennyien is szállnánk szembe vele.

- Tényleg így gondolja? Vagy Fury mondatja ezt magával? - kételkedett a szavahihetőségemben.

A feltételezésén hitetlenül felnevettem, amivel kissé megleptem. Nem erre a reakcióra számított.

- Elárulok önnek valamit, az már magán múlik, hogy elhiszi-e vagy sem - vontam vállat levéve magamról a felelősség terhét.

- Rendben - egyezett bele egyre izgatottabban.

- Egyrészt, pocsék szónok vagyok - kezdtem szórakozottan, amivel láthatóan jobb kedvre derítettem őt - Ami a szívemen, az a számon, ennek köszönhetően viszonylag őszinte embernek tartom magam. Az már nem az én problémám, mások így gondolják-e, szívük joga, hogy meg akarnak kérdőjelezni vagy sem - magyaráztam számomra is meglepő felszabadultsággal és gátlástalansággal - Másrészt, akármilyen hihetetlen, nem azért tartozom Fury bizalmasai és "legjobb" emberei közé, mert minden egyes szavára úgy tekintek, mint a Bibliára - beszéltem sokkal halkabban az előbbinél - Azt mondják, engem leginkább a... szabadelvűség jellemez, bár sosem ragaszkodtam konkrét elvekhez. Inkább fogalmaznék úgy, hogy... a saját szabályaimat követem, ezért van az, hogy néha ellentétekbe ütközök vele, mivel nem úgy teljesítem a parancsait, ahogyan azt elképzeli vagy elvárja tőlem. Érti, mire gondolok, ugye?

- Igen, értem - bólintott mélyen a gondolataiba merülve.

- Szóval, a lényeg, hogy a szavaim nem az igazgatótól eredeztethetőek. Hanem tőlem - mutattam magamra nyomatékosításképpen - És, mint mondtam, innentől az ön problémája, hogy hisz nekem vagy sem - az ujjam ezúttal felé irányult, mire bátortalanul a szemembe nézett.

Jó pár másodpercig egyikünk sem folytatta a beszélgetés menetét. Szótlanul merültünk bele egymás tekintetébe, számomra furcsa, szinte már bizsergető légkört teremtve magunk körül. Személy szerint teljesen kizártam a környezetemet és csakis Steve-re összpontosítottam. Igyekeztem leolvasni valamit az arcáról, ezúttal viszont semmi konkrétumot nem fedeztem fel a vonásain. Mintha szándékosan elrejtette volna előlem a gondolatait.

- Elismerésre méltó a határozottsága - jelentette ki megmagyarázhatatlan csillogással a szemében.

- Hát, az évek megkeményítik a leggyengébb lelket is - fordítottam el a fejem, hogy ezúttal ne kelljen a szemébe néznem, amikor észrevettem egy tekintetet, mely meglátva az enyémet, félve attól, hogy esetleg feltűnik nekünk a felénk irányuló, talán némi irigykedésből fakadó figyelme, elfordult tőlem, ezzel pedig mosolygásra kényszerített - Lehet egy olyan kérésem, amit inkább neveznék szívességnek? - tekintettem kérlelően a társaságomra.

- Igen? - értetlenkedett felvont szemöldökkel.

- Tudja, Coulson ügynök egy nagyon jó barátom - pillantottam futólag az említettre - És van egy számomra furcsa hóbortja, miszerint bolondul az antik dolgokért - magyaráztam félmosollyal az arcomon.

- Köztük az Amerika Kapitányos kártyákért is, igaz? - jött rá a turpisságra szórakozottan elmosolyodva.

- Pontosan - bólintottam igazat adva neki - Ha nem túl nagy kérés tőlem...

- Amint adódik rá lehetőségem, teljesíteni fogom a kérését - nem hagyta, hogy befejezzem, anélkül is kitalálta és nagylelkűen felajánlotta a szívességet, amit kértem tőle és ezért nem lehettem elég hálás neki.

- Köszönöm...

- Uram, van egy találat - szakított félbe az egyik tiszt hangja kijózanító jelleggel.

Mindketten teljesen megfeszülve fordultunk a felszólaló ügynök felé és visszatartott lélegzettel vártuk a fejleményeket.

- A helyszín? - lépett oda a géphez sietősen Phil.

- Stuttgart, Németország. Egy múzeumban rendezett konferencián van. Nem kerüli a feltűnést.

- Kapitány, Taylor ügynök - szólított minket a főnök, mire szinte egyszerre fordultunk felé - Maguk jönnek.

Szófogadó munkaerőként bólintottunk, majd jelentőségteljesen néztünk ismételten egymásra és talán ugyanazt a gondolatot fedeztem fel a tekintetében, mint amin éppen az én eszem is járt. Meg kellett ragadnunk a lehetőséget Loki elfogására, különben kicsúszik a kezeink közül és még több ember halálát fogja okozni.

- Jöjjön! Megmutatom, hol találja a ruháját.

~~~~~

Feszült némaság telepedett a Quinjetre. Túlságosan felfokozott állapotba kerültünk az idegesség, az adrenalin mennyisége és a nemsokára következő, kiszámíthatatlan események miatt. Részben szerintem azért sem kezdeményeztünk beszélgetést, hogy még véletlenül se kapjunk össze az elfojtott szorongás miatt a nagyobb bajjal való szembenézés előtt.

A pilóta mellett Romanoff foglalt helyet, míg Steve-vel az utastérben készülődtünk a rajtaütésre. Miután eligazítottam magamon a fekete terepruhámat, valamint belehelyeztem a headsetet a fülembe, fogtam egy másikat és azzal léptem az immár teljesen elkészült férfi elé.

- Vegye fel! - kértem halkan, mire értetlenül ugyan, de átvette tőlem a készüléket - Ezen keresztül mindent hallani fogunk, ha esetleg Loki beszédes kedvében lenne, ráadásul kommunikálni is tudunk egymással, ha rosszul alakulnának a dolgok - magyaráztam el, miért adtam a kezébe - A lényeg, hogy ne piszkálja, nehogy véletlenül másik csatornára kapcsoljon.

- Értettem - bólintott erősen koncentrálva a mondandómra.

- Megjöttünk - figyelmeztetett minket Natasha.

Álcázva, hang nélkül álltunk meg a levegőben, mire a nő mögé léptem és kinéztem az ablakon. Döbbenten vettem tudomásul, hogy Loki egy majdnem 100 fős csoport közepén szónokolt, jogarával és külsejével (bizarr, szarvakkal rendelkező aranysisakot és hosszú, szinte már földig érő mellényt viselt, melyen a zöld-fekete-arany szín dominált és hasonlított egy harci öltözetre) megfélemlítve az embereket. Egyszer csak a tömegből felállt egy idősebb férfi és úgy tűnt, szembe akart szállni a félisten szavával. Eme kezdeményezését lesajnálóan fogadta és a következő pillanatban fenyegetően nyújtotta ki felé a jogar veszélyesebbik felét.


- Induljon, most! - szóltam rá a kapitányra megrémülve a felismeréstől, hogy Loki nyilvános mészárlást rendezne.

Nem kellett kétszer kérnem, Rogers kezébe vette a pajzsát, kinyitotta a rámpát, végül kiugrott a gépből, még éppen időben. A jogar világítani kezdett, majd elsült, pontosan abban a pillanatban, mikor Steve megérkezett az életveszélyben lévő civil elé, hogy megvédje. Sikeresen visszaverte a támadást, ami eltalálta az ellenséget, aki a váratlan tűzerő hatására a földnek vágódott.

- Amikor legutóbb Németországban jártam, azzal, aki mindenki más fölé helyezte magát, némi összetűzésbe kerültem - visszhangzott a Kapitány hangja a fülemben, miközben fentről figyeltem, ahogy lassan elindult Loki felé.

- A katona... - kezdett el gúnyosan nevetni az asgardi - aki felett elszállt az idő - állt fel nehézkesen a jogarára támaszkodva.

- Összetévesztesz magaddal - vágott vissza mindenre készen.

Ekkor Romanoff kikapcsolta az álcázást és élesítve a gépfegyverünket, figyelmeztetésképpen, - magához hűen - mérnöki pontossággal bemérte a célpontunkat.

- Loki, dobd el a fegyvert és add meg magad! - zengett a hatalmas tér a hangjától.

A fenyegetés nem vált be, a félisten azonnal ellentámadást indított. Gyors mozdulatokkal felénk irányította a jogarát és megpróbált kiiktatni minket. Hála Natasha reflexeinek, egy hirtelen és éles kormánymozdulattal kikerülte a sugárnyalábot, melynek hatására meg kellett kapaszkodnom, különben elestem volna a váratlan helyzetváltoztatástól. A Kapitány sem tétlenkedett, megakadályozva a következő lépését, megdobta őt a pajzsával, majd azt újra megfogva, egy jobb horoggal köszöntötte jó "barátunkat". Lokinak ez nagyon nem tetszett, így a fegyverével mért kemény csapásokat támadójára. Steve az első két ütést még sikeresen kivédte, viszont a harmadik már neki is sok volt. A jogar nyele gyomorszájon vágta, emiatt pedig majdnem 3 méterre repült az ellenfelétől. Ennek hatására fogtam magam, sietősen a rámpához léptem és szinte rácsaptam annak nyitógombjára.

- Mit művelsz, Taylor? - hallottam meg Natasha ingerült hangját.

- Amihez értek - szóltam vissza a vállam felett, majd meg sem várva kapkodós reakcióját, nemes egyszerűséggel kiugrottam a gépből.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése