Nem mertem megszólalni. Egyszerűen a torkomra fagyott a válasz. Sosem voltam az a menekülő típus - mostanában -, viszont a pár másodperccel ezelőtt hallott hang felébresztett bennem olyan érzéseket, emlékeket, gondolatokat, melyeket az elmúlt évek során gondosan elraktároztam, mondhatni, elzártam az agyam egy jól elrejtett zugában és próbáltam nem elővenni őket onnan. Azonban ez az ismerős hang egy szemvillanásnyi idő alatt, akaratlanul kinyitotta azt a bizonyos ajtót és visszaengedett mindent, amire a jelen helyzetben nem volt éppen szükségem.
- Ügynök? - hívta fel magára a figyelmemet Pepper (hamar sikerült túltennie magát azon, hogy a nagyfőnök konkrétan ledöbbent a nevem hallatán) - Mármint S.H.I.E.L.D.-ügynök?
- Pontosan - bólintottam lassacskán felébredve az iménti elkalandozásomból.
- Ennyire komoly az ügy? - komorodott el egyik pillanatról a másikra.
- Megteszünk minden tőlünk telhetőt - válaszolt helyettem legnagyobb megkönnyebbülésemre Coulson - Mégis nagy szükségünk lenne Mr. Stark közreműködésére.
- Igen, persze - szólt közbe cinikusan az említett - Ezért mondta, ismétlem: "már nem számítanak a személyiségjegyek".
Nem sokon múlott, hogy kinevessem a viselkedéséért. Pedig ha tudná, részben kinek köszönheti azt az értékelést, melyet alig 1 éve kapott és ami szerint a személyisége miatt nem válogattuk be a S.H.I.E.L.D.-be, mint csapattagot.
- Felfogtuk, önimádó - szólta le a nő, mire nem bírtam visszafojtani a mosolyomat - Nem mennek esetleg a La Gardia felé? - fordult felénk ismét nagy jókedvvel az arcán.
- Tessék? - hallottuk meg ismét a férfi hangját - De...
- Nincs semmi de - indult meg felé Pepper mindenre készen.
Amíg ők megvitatták egymással, hogy a hölgynek még ma Washingtonba kell repülnie, Phil megragadta az alkalmat, hogy most nem figyelnek ránk.
- Elintézed Starkot? - kérdezte szokatlan kedvességgel.
A kérdését felfogva hálásan elmosolyodtam. Ugyanis tudtam, azért érdeklődött efelől, mert tisztában volt vele, mennyire kellemetlenül éreztem magam a jelen helyzetben. Viszont már nem számított a véleményem, mert igazat adtam neki. Előbb-utóbb túl kell esnem ezen a társalgáson.
- Persze, menj csak! - válaszoltam szinte suttogva, hogy ne vonjam magunkra a figyelmet - A bázison találkozunk.
- Szóval? - érkezett meg hozzánk újra a nő, ezúttal táskájával és kabátjával a kezében, indulásra készen - El tudnának vinni?
- Természetesen, Ms. Potts - engedte őt előre udvariasan a liftbe Coulson.
Türelmesen néztem, ahogy mindketten beszállnak a felvonóba, majd még egyszer, utoljára a kollégámra tekintettem, aki biztatóan biccentett felém, végül eltűnt a becsukódó ajtó mögött.
Óráknak tűnő másodpercekig nem fordultam meg, hanem a már eltűnt liftet bámultam mereven. Amint egyedül maradtam, elszállt minden bátorságom. Nem tudtam megmagyarázni a hirtelen elbizonytalanodásomat. Egyszerűen megrettentem. Nem mertem szembenézni vele, féltem, mit fogok látna, ha ránézek. Féltem szembenézni a múltammal.
- Ügynök? - hívta fel magára a figyelmemet Pepper (hamar sikerült túltennie magát azon, hogy a nagyfőnök konkrétan ledöbbent a nevem hallatán) - Mármint S.H.I.E.L.D.-ügynök?
- Pontosan - bólintottam lassacskán felébredve az iménti elkalandozásomból.
- Ennyire komoly az ügy? - komorodott el egyik pillanatról a másikra.
- Megteszünk minden tőlünk telhetőt - válaszolt helyettem legnagyobb megkönnyebbülésemre Coulson - Mégis nagy szükségünk lenne Mr. Stark közreműködésére.
- Igen, persze - szólt közbe cinikusan az említett - Ezért mondta, ismétlem: "már nem számítanak a személyiségjegyek".
Nem sokon múlott, hogy kinevessem a viselkedéséért. Pedig ha tudná, részben kinek köszönheti azt az értékelést, melyet alig 1 éve kapott és ami szerint a személyisége miatt nem válogattuk be a S.H.I.E.L.D.-be, mint csapattagot.
- Felfogtuk, önimádó - szólta le a nő, mire nem bírtam visszafojtani a mosolyomat - Nem mennek esetleg a La Gardia felé? - fordult felénk ismét nagy jókedvvel az arcán.
- Tessék? - hallottuk meg ismét a férfi hangját - De...
- Nincs semmi de - indult meg felé Pepper mindenre készen.
Amíg ők megvitatták egymással, hogy a hölgynek még ma Washingtonba kell repülnie, Phil megragadta az alkalmat, hogy most nem figyelnek ránk.
- Elintézed Starkot? - kérdezte szokatlan kedvességgel.
A kérdését felfogva hálásan elmosolyodtam. Ugyanis tudtam, azért érdeklődött efelől, mert tisztában volt vele, mennyire kellemetlenül éreztem magam a jelen helyzetben. Viszont már nem számított a véleményem, mert igazat adtam neki. Előbb-utóbb túl kell esnem ezen a társalgáson.
- Persze, menj csak! - válaszoltam szinte suttogva, hogy ne vonjam magunkra a figyelmet - A bázison találkozunk.
- Szóval? - érkezett meg hozzánk újra a nő, ezúttal táskájával és kabátjával a kezében, indulásra készen - El tudnának vinni?
- Természetesen, Ms. Potts - engedte őt előre udvariasan a liftbe Coulson.
Türelmesen néztem, ahogy mindketten beszállnak a felvonóba, majd még egyszer, utoljára a kollégámra tekintettem, aki biztatóan biccentett felém, végül eltűnt a becsukódó ajtó mögött.
Óráknak tűnő másodpercekig nem fordultam meg, hanem a már eltűnt liftet bámultam mereven. Amint egyedül maradtam, elszállt minden bátorságom. Nem tudtam megmagyarázni a hirtelen elbizonytalanodásomat. Egyszerűen megrettentem. Nem mertem szembenézni vele, féltem, mit fogok látna, ha ránézek. Féltem szembenézni a múltammal.
~~~~~
Egy elég hangos krákogás jutott el a tudatomig és zavarta meg a kissé feszült csendet. Nem húzhattam tovább az időt, egy utolsó, mélyről jövő sóhajjal összeszedtem a megmaradt méltóságomat, némi erőt és a kesze-kusza gondolataimat, majd kénytelen-kelletlen, a hang irányába fordultam.
- Nem tudom, min lepődjek meg jobban - szólalt meg elsőként a férfi, a mellkasa előtt összefont karokkal - Hogy több mint 20 év után itt állsz előttem vagy hogy S.H.I.E.L.D.-ügynök lett belőled - húzódott gúnyos mosolyra a szája.
Mindig is utáltam, mikor így beszélt. Dühös, arrogáns, nem ért semmit és nem veszi figyelembe, ha közben esetleg valami olyat mond, amivel mélyen megsérti a másikat. Tipikus pasi.
És mint említette, lassan 20 éve nem láttuk egymást. Tony Starkkal gyermekkori barátok vagyunk... voltunk, mígnem 16 évesen eltűntem a világ szeme elől. Hosszú folyamatok vezettek azon döntésemhez, miszerint elhagytam a családomat és bujdostam egy darabig, amíg meg nem erősödtem lelkileg és jellemileg egyaránt. Aztán elkezdődött az az életem, melynek hatására rám talált az ügynökség. Röviden ennyi lenne a történetem, de arról fogalmam sem volt soha, hogy az én eltűnésem milyen hatással volt azon kevesekre, akik közel álltak hozzám. Vagyis a családtagjaimra. Valamint Tonyra.
- Átléphetnénk ezt a részt és koncentrálhatnánk az aktuális problémára? - kértem szinte már fogcsikorgatva, miközben elindultam felé.
- Nekem ez éppen elég aktuális - lépett közvetlenül elém, ezzel megakadályozva abban, hogy a géphez lépjek és megnyissam a neki szánt fájlokat.
- Rendben. Mit akarsz hallani? - fontam keresztbe a kezeimet közömbös arckifejezéssel - Hogy sajnálom? Nincs miért bocsánatot kérnem, a saját érdekeimet tartottam szem előtt, nem mások érzéseit. Hogy megbántam? Felesleges lenne. Ami volt, elmúlt. Hogy hibáztam? Onnantól kezdve, hogy elmentem, hibát hibára halmoztam, úgyhogy eltartana egy ideig mindenért, egyesével elnézést kérnem, erre most nincs időnk - hadartam el egy szuszra.
Hirtelen beállt közénk az a fajta csend, amit mindig is utáltam. Amikor az ember mérlegeli, hogy egy kisebb monológ után pontosan mi is lenne a helyes döntés: ha fátylat borítana a múltra vagy attól a pillanattól kezdve úgy döntene, nem ad második esélyt a másiknak. Nos, tekintve, hogy kiről beszélünk, hát... nem sok jóra számíthattam.
- Talán kezdhetnéd azzal, hogy hiányoztam - szólalt meg szinte suttogva.
Azt hiszem, a mondat hallatán még lélegezni is elfelejtettem. Stark sosem volt az az érzelgős típus. Kivéve talán velem. Mert nagyon régen... húga helyett húga voltam.
Mindig is jól tudta, mivel lehet rám kellő mértékben hatni. Ezért is történt meg az, hogy miután eljutott a tudatomig a kijelentése, először ledöbbentem, aztán kezdtem felengedni, teljesen meghatódva, alig hallhatóan elnevettem magam, végül minden mindegy alapon, nem törődve semmivel még közelebb léptem hozzá és hosszú idő után újra, szorosan megöleltem őt. Ekkor éreztem azt, hogy annyi elpazarolt év után hazatértem. Mintha visszakaptam volna valami fontosat és... nélkülözhetetlent, amit valahol útközben elhagytam és olyan vak voltam, hogy eddig nem vettem észre a hiányát.
- Hiányoztál, Tony - teljesítettem a kérését teljes őszinteséggel.
Olyan erővel szorított ő is magához, hogy eleinte el sem hittem, tényleg itt van velem. Mintha csak álmodtam volna.
- Te is nekem, Deb - adott egy puszit a fejemre (egyedül ő szokott így hívni és ez az egyetlen becenév, amit öröm volt újra hallani) - Hol voltál eddig? - tolt el magától percekkel később - Mi történt veled?
- Ez egy... elég hosszú történet - húztam el a számat nagyot sóhajtva - Mindent el fogok mondani, de előtte meg kell oldanunk egy nagyon-nagy gondot - fordultam a gép felé, melybe beírva a kódot feloldottam a gép zárját, azonban mielőtt folytathattam volna, Stark finoman lefogta azt a kezemet, amivel éppen gépeltem.
- Megígéred? - nézett a szemembe rémült kisfiú módjára.
Életem végéig emlékezni fogok arra a tekintetre. Mióta az eszemet tudom, mellettem volt, mint testvér, mint egy féltő, védelmező báty, ezért talán az fájt a legjobban, mikor belegondoltam, hogy az eltűnésemmel őt is elhagytam. Ezzel a nézésével pedig csak azt az elhatározásomat erősítette meg, hogy többször ezt nem tehetem meg vele.
- Megígérem - mosolyodtam el alig láthatóan, melynek hatására láttam, ahogy a szemében szinte tükröződött a megnyugvás - Többször nem fog ehhez hasonló előfordulni - tettem hozzá komoran, mire bólintott és lassan elengedett - Szóval... - vettem egy mély levegőt, ezzel is helyrerázva magam, majd visszafordultam a géphez és megnyitottam a fájlt - íme, a Bosszúállók Szövetsége - vetítettem ki négy adatlapot a nagyobb felületű képernyőkre.
Ahogyan számítottam rá, Stark első pillantásra nem jutott sem szóhoz, sem pedig levegőhöz. Miután túltette magát az első sokkon, megtalálta a hangját és úgy tűnt, az előbbi, talán kicsit túl érzelmesre sikeredett pillanatok után ő is kezdte megtalálni önmagát.
- Őket ki szedte össze?
- Lényegében Fury - válaszoltam hivatalos hangnemben - Thor, egy asgardi félisten - mutattam az első lapra, mely egy képet és egy rövidebb videót tartalmazott a személyről (mint minden másik adatlapon is az adott témáról) - Az egész balhé tőle, pontosabban a testvérétől indult, Lokitól - magyaráztam időközben rábökve az eseményeket összefoglaló jelentésre - A II. világháború után a S.H.I.E.L.D. apád segítségével talált rá a Tesseractra, amin keresztül Loki átjött a Földre. Konkrétan megfenyegette az emberiséget, hogy egy fennkölt cél érdekében megfoszt minket a szabadságunktól.
- Egyedül? Sok sikert hozzá! - röhögte ki cinikus hangon.
- Nem éppen - jegyeztem meg rossz előérzettel - Néhány ügynököt mintha... hipnotizált volna a jogarával, maga mellé állította őket és lelépett - biccentettem a fejemmel a fegyvert ábrázoló képre.
- Vagyis a... főgonosz testvére a mi oldalunkon áll? - összegezte a dolgokat egy mondatban kissé kételkedve (szerintem is eléggé abszurdan hangzott így az egész).
- Reménykedünk benne. Már ha egyáltalán tud az itt folyó eseményekről - vontam vállat teljesen tudatlanul - Bruce Banner - tértem át a következő csapattagra.
- Alias Hulk - bólintott mindent értően.
- Pontosan. Jelenleg egy másik kollégám próbálja meggyőzni, hogy segítsen nekünk, bár nem látom ennek nagy esélyét - fejtettem ki a személyes véleményemet - Úgy hallottam, nem éppen a szíve csücske, ha kiborul és átváltozik.
- Kinek lenne az? - jogos kérdés.
- Igaz. Emellett azért az esze is hasznunkra válna a kocka keresésénél - mondtam kissé talán optimistán - Végül pedig Amerika Kapitány - ismertettem az utolsó személyt (még végig sem mondtam, valamilyen megmagyarázhatatlan bizsergés futott végig a gerincemen, ami egy pillanatra kizökkentett az eddigi higgadt állapotomból).
- Steve Rogers - némi keserűséget fedeztem fel a hangjában, melyre értetlenül kaptam fel a fejem és tértem vissza lélekben is a témához - Őt felesleges bemutatnod. Apám hőn áhított példaképe - forgatta meg a szemeit, mire halványan elmosolyodtam.
- Igen, tudom, régen nekem is sokat mesélt róla - néztem rá együtt érzően - Nos, így lennétek négyen a Bosszúállók - egyenesedtem ki, miközben bezártam a mappát - Vagy ilyesmi - tettem hozzá kicsit idegenkedve ettől a névtől.
- Ezek szerint be lettünk sorozva? - kérdezte gunyorosan.
Nem lepődtem meg, hogy nem igazán tetszett neki a szövetségben való részvétel. Sosem volt az a csapatjátékos típus. Ráadásul az igazgató felé is mindig meghatározó bizalmatlansággal fordult. Amiért egyáltalán nem ítéltem el, sőt.
- Nézd, Tony, tudom, hogy ez nem hangzik túl fényesen! - fordultam felé olyan komorsággal, ahogyan még soha nem beszéltem vele - Megértem, hogy megkérdőjelezed Fury szándékait a sok titkolózás miatt, nálam jobban senki sem tudja, milyen súlyos a helyzet, ha még engem sem hajlandó minden egyes részletről tájékoztatni, hiszen... egészen eddig fogalmam sem volt a kocka tartózkodási helyéről - nevettem fel lemondóan, majd ismételten folytattam az előbbi komor hangnemben - Habár ő még a legvégső esetben sem ismerné be... igenis kellesz nekünk - néztem a szemébe reménnyel telve - Az emberiségnek szüksége van rád.
- Nem tudom, min lepődjek meg jobban - szólalt meg elsőként a férfi, a mellkasa előtt összefont karokkal - Hogy több mint 20 év után itt állsz előttem vagy hogy S.H.I.E.L.D.-ügynök lett belőled - húzódott gúnyos mosolyra a szája.
Mindig is utáltam, mikor így beszélt. Dühös, arrogáns, nem ért semmit és nem veszi figyelembe, ha közben esetleg valami olyat mond, amivel mélyen megsérti a másikat. Tipikus pasi.
És mint említette, lassan 20 éve nem láttuk egymást. Tony Starkkal gyermekkori barátok vagyunk... voltunk, mígnem 16 évesen eltűntem a világ szeme elől. Hosszú folyamatok vezettek azon döntésemhez, miszerint elhagytam a családomat és bujdostam egy darabig, amíg meg nem erősödtem lelkileg és jellemileg egyaránt. Aztán elkezdődött az az életem, melynek hatására rám talált az ügynökség. Röviden ennyi lenne a történetem, de arról fogalmam sem volt soha, hogy az én eltűnésem milyen hatással volt azon kevesekre, akik közel álltak hozzám. Vagyis a családtagjaimra. Valamint Tonyra.
- Átléphetnénk ezt a részt és koncentrálhatnánk az aktuális problémára? - kértem szinte már fogcsikorgatva, miközben elindultam felé.
- Nekem ez éppen elég aktuális - lépett közvetlenül elém, ezzel megakadályozva abban, hogy a géphez lépjek és megnyissam a neki szánt fájlokat.
- Rendben. Mit akarsz hallani? - fontam keresztbe a kezeimet közömbös arckifejezéssel - Hogy sajnálom? Nincs miért bocsánatot kérnem, a saját érdekeimet tartottam szem előtt, nem mások érzéseit. Hogy megbántam? Felesleges lenne. Ami volt, elmúlt. Hogy hibáztam? Onnantól kezdve, hogy elmentem, hibát hibára halmoztam, úgyhogy eltartana egy ideig mindenért, egyesével elnézést kérnem, erre most nincs időnk - hadartam el egy szuszra.
Hirtelen beállt közénk az a fajta csend, amit mindig is utáltam. Amikor az ember mérlegeli, hogy egy kisebb monológ után pontosan mi is lenne a helyes döntés: ha fátylat borítana a múltra vagy attól a pillanattól kezdve úgy döntene, nem ad második esélyt a másiknak. Nos, tekintve, hogy kiről beszélünk, hát... nem sok jóra számíthattam.
- Talán kezdhetnéd azzal, hogy hiányoztam - szólalt meg szinte suttogva.
Azt hiszem, a mondat hallatán még lélegezni is elfelejtettem. Stark sosem volt az az érzelgős típus. Kivéve talán velem. Mert nagyon régen... húga helyett húga voltam.
Mindig is jól tudta, mivel lehet rám kellő mértékben hatni. Ezért is történt meg az, hogy miután eljutott a tudatomig a kijelentése, először ledöbbentem, aztán kezdtem felengedni, teljesen meghatódva, alig hallhatóan elnevettem magam, végül minden mindegy alapon, nem törődve semmivel még közelebb léptem hozzá és hosszú idő után újra, szorosan megöleltem őt. Ekkor éreztem azt, hogy annyi elpazarolt év után hazatértem. Mintha visszakaptam volna valami fontosat és... nélkülözhetetlent, amit valahol útközben elhagytam és olyan vak voltam, hogy eddig nem vettem észre a hiányát.
- Hiányoztál, Tony - teljesítettem a kérését teljes őszinteséggel.
Olyan erővel szorított ő is magához, hogy eleinte el sem hittem, tényleg itt van velem. Mintha csak álmodtam volna.
- Te is nekem, Deb - adott egy puszit a fejemre (egyedül ő szokott így hívni és ez az egyetlen becenév, amit öröm volt újra hallani) - Hol voltál eddig? - tolt el magától percekkel később - Mi történt veled?
- Ez egy... elég hosszú történet - húztam el a számat nagyot sóhajtva - Mindent el fogok mondani, de előtte meg kell oldanunk egy nagyon-nagy gondot - fordultam a gép felé, melybe beírva a kódot feloldottam a gép zárját, azonban mielőtt folytathattam volna, Stark finoman lefogta azt a kezemet, amivel éppen gépeltem.
- Megígéred? - nézett a szemembe rémült kisfiú módjára.
Életem végéig emlékezni fogok arra a tekintetre. Mióta az eszemet tudom, mellettem volt, mint testvér, mint egy féltő, védelmező báty, ezért talán az fájt a legjobban, mikor belegondoltam, hogy az eltűnésemmel őt is elhagytam. Ezzel a nézésével pedig csak azt az elhatározásomat erősítette meg, hogy többször ezt nem tehetem meg vele.
- Megígérem - mosolyodtam el alig láthatóan, melynek hatására láttam, ahogy a szemében szinte tükröződött a megnyugvás - Többször nem fog ehhez hasonló előfordulni - tettem hozzá komoran, mire bólintott és lassan elengedett - Szóval... - vettem egy mély levegőt, ezzel is helyrerázva magam, majd visszafordultam a géphez és megnyitottam a fájlt - íme, a Bosszúállók Szövetsége - vetítettem ki négy adatlapot a nagyobb felületű képernyőkre.
Ahogyan számítottam rá, Stark első pillantásra nem jutott sem szóhoz, sem pedig levegőhöz. Miután túltette magát az első sokkon, megtalálta a hangját és úgy tűnt, az előbbi, talán kicsit túl érzelmesre sikeredett pillanatok után ő is kezdte megtalálni önmagát.
- Őket ki szedte össze?
- Lényegében Fury - válaszoltam hivatalos hangnemben - Thor, egy asgardi félisten - mutattam az első lapra, mely egy képet és egy rövidebb videót tartalmazott a személyről (mint minden másik adatlapon is az adott témáról) - Az egész balhé tőle, pontosabban a testvérétől indult, Lokitól - magyaráztam időközben rábökve az eseményeket összefoglaló jelentésre - A II. világháború után a S.H.I.E.L.D. apád segítségével talált rá a Tesseractra, amin keresztül Loki átjött a Földre. Konkrétan megfenyegette az emberiséget, hogy egy fennkölt cél érdekében megfoszt minket a szabadságunktól.
- Egyedül? Sok sikert hozzá! - röhögte ki cinikus hangon.
- Nem éppen - jegyeztem meg rossz előérzettel - Néhány ügynököt mintha... hipnotizált volna a jogarával, maga mellé állította őket és lelépett - biccentettem a fejemmel a fegyvert ábrázoló képre.
- Vagyis a... főgonosz testvére a mi oldalunkon áll? - összegezte a dolgokat egy mondatban kissé kételkedve (szerintem is eléggé abszurdan hangzott így az egész).
- Reménykedünk benne. Már ha egyáltalán tud az itt folyó eseményekről - vontam vállat teljesen tudatlanul - Bruce Banner - tértem át a következő csapattagra.
- Alias Hulk - bólintott mindent értően.
- Pontosan. Jelenleg egy másik kollégám próbálja meggyőzni, hogy segítsen nekünk, bár nem látom ennek nagy esélyét - fejtettem ki a személyes véleményemet - Úgy hallottam, nem éppen a szíve csücske, ha kiborul és átváltozik.
- Kinek lenne az? - jogos kérdés.
- Igaz. Emellett azért az esze is hasznunkra válna a kocka keresésénél - mondtam kissé talán optimistán - Végül pedig Amerika Kapitány - ismertettem az utolsó személyt (még végig sem mondtam, valamilyen megmagyarázhatatlan bizsergés futott végig a gerincemen, ami egy pillanatra kizökkentett az eddigi higgadt állapotomból).
- Steve Rogers - némi keserűséget fedeztem fel a hangjában, melyre értetlenül kaptam fel a fejem és tértem vissza lélekben is a témához - Őt felesleges bemutatnod. Apám hőn áhított példaképe - forgatta meg a szemeit, mire halványan elmosolyodtam.
- Igen, tudom, régen nekem is sokat mesélt róla - néztem rá együtt érzően - Nos, így lennétek négyen a Bosszúállók - egyenesedtem ki, miközben bezártam a mappát - Vagy ilyesmi - tettem hozzá kicsit idegenkedve ettől a névtől.
- Ezek szerint be lettünk sorozva? - kérdezte gunyorosan.
Nem lepődtem meg, hogy nem igazán tetszett neki a szövetségben való részvétel. Sosem volt az a csapatjátékos típus. Ráadásul az igazgató felé is mindig meghatározó bizalmatlansággal fordult. Amiért egyáltalán nem ítéltem el, sőt.
- Nézd, Tony, tudom, hogy ez nem hangzik túl fényesen! - fordultam felé olyan komorsággal, ahogyan még soha nem beszéltem vele - Megértem, hogy megkérdőjelezed Fury szándékait a sok titkolózás miatt, nálam jobban senki sem tudja, milyen súlyos a helyzet, ha még engem sem hajlandó minden egyes részletről tájékoztatni, hiszen... egészen eddig fogalmam sem volt a kocka tartózkodási helyéről - nevettem fel lemondóan, majd ismételten folytattam az előbbi komor hangnemben - Habár ő még a legvégső esetben sem ismerné be... igenis kellesz nekünk - néztem a szemébe reménnyel telve - Az emberiségnek szüksége van rád.
~~~~~
Másnap reggel ismét az anyahajón voltam és Coulsonékra vártam. Pontosabban Coulsonra és... Steve-re. Hát, mondjuk úgy, hogy az enyhe pánikrohamomat igyekeztem csillapítani, ugyanis csak most gondoltam bele igazán, ha beindulnak az események és nem leszek kellően óvatos, akár le is lepleződhetek és ezzel talán egy ember életét tenném tönkre. Úgyhogy alaposan meg kellett fontolnom minden egyes lépésemet.
- Taylor ügynök - értetlenül kaptam fel a fejem a főnök hangjára, aztán mikor kapcsoltam és észrevettem, hogy az asztal mellett állt, aminél ültem, ráérősen én is felegyenesedtem - Készen áll?
- Mármint arra, hogy szemrebbenés nélkül hazudjak? - kérdeztem vissza unottan, elfoglaltságképpen megigazítva magamon a kabátomat - Hiszen ez a munkám - válaszul csak egy eléggé morcos és dühös tekintetet kaptam, ami nem nyújtott éppen kellemes látványt, így inkább nem feszegettem tovább a témát - Értettem, uram. Már itt sem vagyok - léptem el az asztaltól és indultam el a kijárat irányába.
- 15 percen belül megérkezik a gép - szólt utánam tájékoztatás céljából.
Nem fordultam vagy néztem vissza, menet közben egyszerűen intettem egyet, hogy eljutott idáig az információ, majd kimentem a kifutópályára.
Vegyes érzésekkel álltam meg a kifutó egy éppen forgalomtól mentes pontján és elmerengve néztem körbe. Egy részem sosem kedvelte a látványt, mivel a szürke aszfalt, a rá felfestett, szinte már kivehetetlennek tűnő jelzések, a több tucat vadászgép, valamint a sürgő-forgó, állandóan elfoglalt és folyton edző emberek egy katonaság helyszínét elevenítették fel előttem. Mikor itt tartózkodom, olyan érzés kerít a hatalmába, mintha háborúba készülnénk. Viszont a másik oldalról nézve imádom, mikor a menetszél megcsapja az arcomat, lecsillapítja a hevességemet, vagy éppen az óceán nyugodtsága, végtelensége érezteti azt, hogy ez a hely mégsem egy katonai készenléti kiképzőközpont.
Az egyre jobban elmélyülő gondolatmenetemből hirtelen egy eltévedt alak rántott vissza, aki elveszetten és furcsa arckifejezéssel ténfergett az ügynökök között. Bizonytalanságával, hétköznapi viseletével (szürke öltöny lila inggel) jócskán kitűnt a fel-alá járkáló, többnyire sárga mellényben - biztonsági intézkedés a vízbe esés ellen - dolgozók közül.
- Dr. Banner? - szólítottam meg kíváncsian, melynek hatására meglepetten megállt, felismerve a tényt, miszerint én hívtam a nevén, rám nézett, majd tudatlanul hozzám lépett.
- Igen?
- Taylor ügynök vagyok - mutatkoztam be neki, mire esetlenül, kétszer megrázta a felé nyújtott kezemet - Segíthetek valamiben? Olyan tanácstalannak tűnik idekint - mosolyogtam rá barátságosan.
- Nem, nem szükséges, köszönöm, csak... Rogers kapitányt várom - felelt kissé zavartan.
Miért várja mindenki annyira az érkezését? Az előbb Fury, most meg Bruce. Komolyan kezdtem úgy érezni, mintha minimum az amerikai elnököt vagy a Világbiztonsági Tanácsot fogadnánk...
- Ezért bolyong itt céltalanul? - kérdeztem értetlenül, szórakozott hangon.
- Nem, dehogy - nevetett fel röviden, mialatt megrázta a fejét - Csupán tétlennek éreztem magam, de nem akartam lábatlankodni, így kicsit... körbenéztem - húzta óvatos félmosolyra a száját.
- Nos, úgy látszik, nem kell tovább nézelődnie - tekintettem a feje fölé, mire megfordult és a példámat követve szintén az égre meredt.
Mintegy végszóra, a távolban feltűnt egy, a bázis felé közeledő quinjet a felhők közül. Szinte már láttam magam előtt a benne utazókat, ezért sem figyeltem sokáig a gép közeledését és elfordítottam a fejem. Ekkor azonban felismertem egy felénk tartó alakot, kinek vörös haja mozgásának ütemére lobogott a szélben. Ezen tényezők segítettek abban, hogy elhatározzam magam, visszamenjek a hídra és ott várjam meg az érkező "vendégeinket".
- Ha most megbocsát... - kértem elnézést a dokitól belül konkrétan reszketve a hirtelen elárasztó, rossz előérzettől - ... nekem mennem kell, de ha szüksége van bármire, nyugodtan keressen meg! - erőltettem magamra egy alig látható mosolyt.
- Köszönöm, Taylor ügynök - viszonozta a gesztust bátortalanul.
Tétovázás nélkül indultam el arra, ahonnan kijöttem a fedélzetre és egyszer sem néztem vissza. Hallottam az egyre közelebb érő repülőt, mégsem fordultam arra. Rendíthetetlenül haladtam tovább, miközben szembesülnöm kellett a személlyel, aki velem ellentétben a quinjet felé tartott. Mikor elhaladtunk egymás mellett, nem méltattuk szóra a másikat, nem álltunk meg, csupán egyetlen pillantást vetettünk egymásra, viszont az is éppen elég volt (vagy már túl sok is). Sokat elárult a viszonyunkról, hogy ha tehettük volna, szikrákat szóró tekintetünkkel simán felnyársaltuk volna a másikat. És ezen a helyzeten kicsit sem javított a közeledő katasztrófa.
- Taylor ügynök - értetlenül kaptam fel a fejem a főnök hangjára, aztán mikor kapcsoltam és észrevettem, hogy az asztal mellett állt, aminél ültem, ráérősen én is felegyenesedtem - Készen áll?
- Mármint arra, hogy szemrebbenés nélkül hazudjak? - kérdeztem vissza unottan, elfoglaltságképpen megigazítva magamon a kabátomat - Hiszen ez a munkám - válaszul csak egy eléggé morcos és dühös tekintetet kaptam, ami nem nyújtott éppen kellemes látványt, így inkább nem feszegettem tovább a témát - Értettem, uram. Már itt sem vagyok - léptem el az asztaltól és indultam el a kijárat irányába.
- 15 percen belül megérkezik a gép - szólt utánam tájékoztatás céljából.
Nem fordultam vagy néztem vissza, menet közben egyszerűen intettem egyet, hogy eljutott idáig az információ, majd kimentem a kifutópályára.
Vegyes érzésekkel álltam meg a kifutó egy éppen forgalomtól mentes pontján és elmerengve néztem körbe. Egy részem sosem kedvelte a látványt, mivel a szürke aszfalt, a rá felfestett, szinte már kivehetetlennek tűnő jelzések, a több tucat vadászgép, valamint a sürgő-forgó, állandóan elfoglalt és folyton edző emberek egy katonaság helyszínét elevenítették fel előttem. Mikor itt tartózkodom, olyan érzés kerít a hatalmába, mintha háborúba készülnénk. Viszont a másik oldalról nézve imádom, mikor a menetszél megcsapja az arcomat, lecsillapítja a hevességemet, vagy éppen az óceán nyugodtsága, végtelensége érezteti azt, hogy ez a hely mégsem egy katonai készenléti kiképzőközpont.
Az egyre jobban elmélyülő gondolatmenetemből hirtelen egy eltévedt alak rántott vissza, aki elveszetten és furcsa arckifejezéssel ténfergett az ügynökök között. Bizonytalanságával, hétköznapi viseletével (szürke öltöny lila inggel) jócskán kitűnt a fel-alá járkáló, többnyire sárga mellényben - biztonsági intézkedés a vízbe esés ellen - dolgozók közül.
- Dr. Banner? - szólítottam meg kíváncsian, melynek hatására meglepetten megállt, felismerve a tényt, miszerint én hívtam a nevén, rám nézett, majd tudatlanul hozzám lépett.
- Igen?
- Taylor ügynök vagyok - mutatkoztam be neki, mire esetlenül, kétszer megrázta a felé nyújtott kezemet - Segíthetek valamiben? Olyan tanácstalannak tűnik idekint - mosolyogtam rá barátságosan.
- Nem, nem szükséges, köszönöm, csak... Rogers kapitányt várom - felelt kissé zavartan.
Miért várja mindenki annyira az érkezését? Az előbb Fury, most meg Bruce. Komolyan kezdtem úgy érezni, mintha minimum az amerikai elnököt vagy a Világbiztonsági Tanácsot fogadnánk...
- Ezért bolyong itt céltalanul? - kérdeztem értetlenül, szórakozott hangon.
- Nem, dehogy - nevetett fel röviden, mialatt megrázta a fejét - Csupán tétlennek éreztem magam, de nem akartam lábatlankodni, így kicsit... körbenéztem - húzta óvatos félmosolyra a száját.
- Nos, úgy látszik, nem kell tovább nézelődnie - tekintettem a feje fölé, mire megfordult és a példámat követve szintén az égre meredt.
Mintegy végszóra, a távolban feltűnt egy, a bázis felé közeledő quinjet a felhők közül. Szinte már láttam magam előtt a benne utazókat, ezért sem figyeltem sokáig a gép közeledését és elfordítottam a fejem. Ekkor azonban felismertem egy felénk tartó alakot, kinek vörös haja mozgásának ütemére lobogott a szélben. Ezen tényezők segítettek abban, hogy elhatározzam magam, visszamenjek a hídra és ott várjam meg az érkező "vendégeinket".
- Ha most megbocsát... - kértem elnézést a dokitól belül konkrétan reszketve a hirtelen elárasztó, rossz előérzettől - ... nekem mennem kell, de ha szüksége van bármire, nyugodtan keressen meg! - erőltettem magamra egy alig látható mosolyt.
- Köszönöm, Taylor ügynök - viszonozta a gesztust bátortalanul.
Tétovázás nélkül indultam el arra, ahonnan kijöttem a fedélzetre és egyszer sem néztem vissza. Hallottam az egyre közelebb érő repülőt, mégsem fordultam arra. Rendíthetetlenül haladtam tovább, miközben szembesülnöm kellett a személlyel, aki velem ellentétben a quinjet felé tartott. Mikor elhaladtunk egymás mellett, nem méltattuk szóra a másikat, nem álltunk meg, csupán egyetlen pillantást vetettünk egymásra, viszont az is éppen elég volt (vagy már túl sok is). Sokat elárult a viszonyunkról, hogy ha tehettük volna, szikrákat szóró tekintetünkkel simán felnyársaltuk volna a másikat. És ezen a helyzeten kicsit sem javított a közeledő katasztrófa.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése