1. fejezet: Egy "átlagos" nap

Sziasztook!

Gondoltam, nem húzom tovább az időt és kirakom a kis történetem 1. fejezetét.  Kíváncsi vagyok a véleményetekre és csak remélhetem, hogy élvezni fogjátok az eseményeket.

Jó olvasást kívánok! ;)

~~~~~

Ismeretlen eredetű, egyre erősödő rezgés és ezzel egyidejű dallam zavarta meg édes álmomat. A hirtelen ébredéstől még teljes tudatlanságban és zavartságban igyekeztem rájönni, mi is lehetett ez pontosan, anélkül, hogy kinyitnám a szemeimet vagy felkelnék. És akkor jöttem rá, hogy az ébresztőórám zargat szüntelenül. A zaj megszüntetésének érdekében, még mindig csukott szemekkel a hang irányába fordultam és indulatosan, lendületből lecsaptam az órát, mely kissé talán agresszívnak titulálható mozdulatomnak engedelmeskedve elhallgatott és leesve az éjjeli szekrényről a földön landolt. Az ismerős csendet visszakapva elégedetten elmosolyodtam és megpróbáltam visszaaludni. Ami meglepő módon sikerült is. Azonban csak alig pár percre, ugyanis egy pofon váratlan bekövetkezéséhez hasonlító felismeréstől felpattantak a szemeim, teljesen éberen, szó szerint szinte kiugrottam az ágyból és villámgyorsan készülődni kezdtem. Csakis azért, mert az óra arra emlékeztetett, hogy mennem kell dolgozni.

Várjunk, úgy érzem, elfelejtettem még valamit. Mégis mi ment ki a fejemből már megint? Ja, igen, megvan. Ha esetleg valakit zavarna az ilyesfajta... anonimitás, vagy esetleg szeretne arcot társítani a személyemhez, bemutatkoznék. A nevem Renée Taylor. Átlagos magasságú vagyok, hosszú, vörös hajam és kék szemem van. A koromat nem ismertetném, egyébként is pofátlanság egy nő kora iránt érdeklődni, úgyhogy erről ennyit (nem mintha olyan öreg lennék, csak... értitek, ez mégis olyan téma, amit nem szívesen firtat az ember). Nem részletezném és untatnék senkit sem a magánéletemmel, sem pedig a kicsit sem makulátlan múltammal, annyit érdemes tudni rólam, hogy nincs vagy alig van családom - testvérem legjobb tudomásom szerint sosem volt, a szüleim már nem élnek -, nincs partnerem - nehéz eset vagyok - és jelenleg New Yorkban élek, egy kis albérletben. Azért csak jelenleg, mert olyan munkáltatóm van, melynek hála mindig készenlétben kell lennem, ugyanis bármelyik pillanatban, ha kell, indok nélkül áthelyezhetnek az ország, sőt, akár a világ másik felére is. A munkám elemzését későbbre hagynám, tudjátok, a drámai hatás növelése érdekében. Viszont a kíváncsibbaknak annyit elárulhatok, hogy kicsit sem unalmas és eseménytelen dologgal keresem a kenyerem. Fogalmazhatnék akár úgy is, hogy nap mint nap az életemért küzdök, ahányszor csak dolgozni megyek. És úgy gondolom, ezzel egy kicsit sem túlzok. De ezt majd egy másik alkalommal...

Szóval, visszatérve annak a bizonyos reggelnek a történéseire, kapkodva igyekeztem összeszedni a holmijaimat, miközben egyfajta csodában reménykedve szerettem volna elfogadható külsőt varázsolni magamra. Hát, mondjuk azt, hogy ez a kettő nem éppen összeegyeztethető egymással és megvalósítható egyszerre, így végül egy pillanatra megálltam és ráncba szedve a gondolataimat döntöttem csak az egyik tevékenység mellett. Ezért pillanatok alatt felkaptam egy olyan ruhát, ami megfelelt az esős időnek, majd csakis ezután, külsőleg is nagyjából igyekeztem megfelelni az "emberi" kategóriának. Mivel az éjjel rendkívül fontos dolgok történtek a munkahelyemen, nekem is bent kellett maradnom, ettől pedig úgy éreztem magam, mintha nem aludtam volna semmit. És sajnos úgy is néztem ki, mint aki átvirrasztotta az egész éjszakát. A tükörbe belepillantva egy karikás szemű, majdhogynem élőholt arckifejezésű lény nézett vissza rám, amitől sokan biztosan frászt kaptak volna.

- Hát ez fantasztikus - motyogtam magamnak bosszúsan.

Ezt az állapotot minél hamarabb leplezve, alig 2 perc alatt készítettem el a természetes hatást keltő sminkemet, amit ember nem vett volna észre rajtam, használtam mellé egy kis vörös rúzst, majd hátratűzve a hajamat egy sötétbarna utánzattal - vagyis parókával - fedtem el a vörös zuhatagot, sőt, a hitelesség érdekében még egy barna kontaktlencsét is felvettem. Mindezt miért? Nos, legyen elég annyi, hogy az aktuális munkám része. Alighogy végeztem a rendbetételemmel és felkaptam a táskámat, hogy kirohanjak a lakásból, megcsörrent a munkahelyi telefonom.

- Taylor - vettem fel sietősen, meglátva a főnököm nevét a kijelzőn.

- Hol van? Már félórája a helyén kéne lennie - hallottam meg a kissé talán mogorva hangot.

- Milyen morcosak vagyunk ma reggel. Talán bal lábbal keltünk fel? - komolytalankodtam jókedvűen.

- Nincs türelmem a kisded játékaihoz, Taylor. Szedje össze magát! Minden perc számít.

- Értettem, főnök. Azonnal ott vagyok - tettem le kicsit sértődötten.

Még hogy kisded játékok... utálom, amikor ilyen zsörtölődős. Nagyon jól tudja, hogy tisztában vagyok minden egyes ügyem súlyával és felelősségével. Mégis úgy bánik velem, mint egy szófogadatlan és felelőtlen gyerekkel. Pedig nagyon is jó kislány vagyok. Az már más kérdés, hogy azért kések több mint fél órát, mert elaludtam. Nem szerettem volna még jobban kihúzni nála azt a bizonyos gyufát, így immár teljes készenlétben hagytam el a házat, hogy dolgozni menjek.

~~~~~

Nem vagyok az a türelmetlen típus, mégis alig bírtam nyugton maradni. Hiába késtem majdnem egy órát, még most sem kezdődött el a munkám érdemlegesebb része. Pedig már szívesen túl lettem volna rajta. Nem azt mondom, hogy nem szeretem a munkámat, félreértés ne essék, csak... most volt egy rossz előérzetem, hogy ez az egész rosszul fog elsülni. Mindig is alkalmazkodó és rugalmas voltam a helyzetek hirtelen változásához mérten, azonban valahogy nem tartottam helyesnek, hogy elvállaltam ezt a feladatot. Valami megmagyarázhatatlan dolog taszított az ügytől és nem tudtam ezt elnyomni magamban. Nem mintha panaszkodnék, csupán féltem, mi lesz, ha ez az érzés nagy mértékben befolyásolni fogja a teljesítményemet. És nem éppen a legjobb irányba.

Miután eljöttem otthonról, az első utam egy kávézóba vezetett, ahol vettem egy nagy adag, jócskán felturbózott kávét (aminek koffeintartalma közel állt egy energiaitaléhoz), aminek maradékát ezekben a percekben fogyasztottam el, a Broadway közepén álldogálva. Egyedül én szobroztam szinte egy helyben a hatalmas téren, mialatt több száz vagy akár ezer ember haladt el mellettem, előttem, mögöttem és igyekezett a dolgára. New York talán legforgalmasabb részén nézelődtem, a belváros szívében és lelkében. Az üzletek egymás hegyén-hátán roskadoztak, akárcsak a villogó, neonfényes reklámtáblák, melyek között az emberek sietséget tettetve haladtak hol tömegesen, hol magányosan, miközben majdnem fellökték egymást. Az autók versenykocsiszerű gyorsasággal kerülgették a járókelőket vagy éppen a többi járművet, a turisták pedig elveszett bárányok módjára bámészkodtak és keresték a káoszból kivezető utat, miután elég hosszú ideig csodálták a hely nyüzsgését és élettel teli világát.

Furcsán éreztem magam az elhaladó tömegeken elmélázva. Olyan volt, mintha... sosem tartoztam és tartozhatnék már igazán közéjük. Az elmúlt pár évem arról szólt, hogyan is hasonlítsak egy átlag emberhez és illeszkedjek be a társadalomba, tekintve, hogy mennyire nem voltak valami empatikusak és beletörődőek a múltbéli tetteimmel kapcsolatban. Mindig is tudtam, hogy nem én voltam a szüleim és az emberiség büszkesége, mivel nyugodt szívvel példát vehettem volna egy-két felmenőmtől, mégsem tettem ezt. Elegem lett az ő életük alapján felállított, folyamatosan a levegőben lógó ki nem mondott elvárásokból, el akartam vonatkoztatni tőlük, kiszakadni a megszokott környezetből, el szerettem volna kerülni, hogy az őseim alapján ítéljenek meg és ragadjak bele egy képzeletbeli ideálba, amely a legkevésbé sem tükrözte az én, saját egyéniségemet. Emiatt - is - szembefordultam a családommal, külön utakon jártam, ezzel pedig teljes mértékben elszigetelődtem mindentől és mindenkitől, attól, ami a szüleim számára megszokott és alapvető lett volna. Miután (egy kis "segítséggel") rájöttem, hogy az életem mellékvágányra sodródott, gyökeresen megváltoztam. Ismét. Igyekeztem jóvá tenni minden egyes, szándékosan elkövetett hibámat. Felkerestem a családomat, azonban mire észbe kaptam, már csak egyetlen élő és közelebbi rokonomra találtam rá, a szüleim és a testvéreik már mind meghaltak, furcsa mód, mindannyian valamilyen balesetben, amivel kapcsolatban még mindig úgy érzem, hogy haláluk tisztázatlanul lett a fiók legmélyebb zugában elrejtve és személy szerint a legkevésbé sem gondoltam, hogy véletlen balesetekről lenne szó. Barátaim nem voltak, ismerősök létéről sem számolhatok be, ugyanis az életmódomnak hála teljesen elhatárolódtam az emberektől, mintha önfejűségből egy szigetre száműztem volna magamat - vagyis egyedül maradtam. A megvilágosodásom után munkát találtam magamnak, aminek hála sok új és jó szándékú személlyel ismerkedhettem meg, akiket már a barátaimnak és hű munkatársaimnak tekinthettem - furcsa vagy sem, közéjük tartozott a főnököm is. Hála nekik, az elmúlt időszakban viszonylag normális életet éltem.

A merengésemből a headsetem csipogása térített észhez, ami a bejövő hívásra figyelmeztetett, ennek hatására, visszarázódva a szerepembe, egy alig észrevehető mozdulattal eltűrtem a hajamat, mintha csak zavarna, miközben a fülemben lévő készülékhez nyúltam és fogadtam a hívást.

- Taylor - szólaltam meg bizalmas hangon.

- Mi a helyzet nálad, Carter? - hallottam meg az ismerős és a helyzethez képest túlontúl szórakozott hangot.

Nagyon jól tudta, mennyire utálom, ha így hív, ezért is kezdte ilyen módon a beszélgetést. Szerencséje, hogy nem volt elérhető közelségben, különben puszta kézzel megnyúztam volna.

- Erre még a madár sem jár - néztem körül unottan - De ha még egyszer meghallom ezt a nevet, levadászok egy sólymot és kiszúrom a szemét - tettem hozzá erősen célozgatva, bájosan elmosolyodva.

Clint Barton, alias Sólyomszem. Valaki, akinek rengeteg mindent köszönhetek, de néha elveti a sulykot és ilyenkor a szó szoros értelmében le tudnám vadászni őt. Ennek ellenére nagyon jó barátom és talán ő az egyik a munkatársaim közül, akit a legjobban ismerek és a leginkább megbízom benne.

- Csak nem fenyegetni próbálsz? - élcelődött komor hangon, mégis láttam magam előtt, ahogy a mondandója közben elmosolyodik.

- Én? Mégis hogy merészelnék ilyesmit tenni? - folytattam komolytalanul, mire alig hallhatóan elnevette magát (valószínűleg vissza akarta tartani a nevetést, csak nem sikerült neki) - Nálatok mi a helyzet? Valami hír az alanyról? - érdeklődtem komolyan.

- Semmi. Azt mondják, éledezik, de még eszméletlen.

- Esetleg valami... halvány fogalom arról, hogy úgy nagyjából mikorra számítsak rá? - kérdeztem szarkasztikusan - Mert őszintén szólva nagyon pipa lennék, ha egész nap itt kellene szobroznom a semmiért - panaszkodtam erősen gesztikulálva. 

- Hát, akkor további jó szobrozást! - köszönt el tőlem kárörvendő hangon, végül mielőtt jól megmondhattam volna neki a magamét, kinyomta a készüléket.

Idegesen fújtatva kapcsoltam vissza a headsetet az eredeti csatornára. Összességében egy nagyon higgadt személyiség vagyok, mégis, Barton pillanatok alatt képes kihozni a sodromból. És a főnök még az én engedetlenségem miatt aggódott...

~~~~~

Kezdtem beleszédülni a tömérdek mennyiségű ember látványába. Már attól türelmetlenné váltam, hogy tehetetlenségemben az ő sietségüket kellett néznem. Ráadásul az idő sem kedvezett nekem. A borultságtól és az esőtől lehangolttá váltam, a paróka irritált, akárcsak a kontaktlencse, valamint rá kellett jönnöm, hogy hiába vörös a hajam, a vörös rúzs nem az én színem, ugyanis teljesen lesápaszt az amúgy is világos és kissé talán a fehér falhoz hasonlító bőröm mellett. Tudom, semmit érő dolgok miatt akadtam ki, de az unalom nagy úr.

Aztán végszóra, mintha valaki meghallotta volna a nyomoromat, megszólalt egy zaklatott, sürgető és szinte parancsoló női hang a headsetben, amitől reflexszerűen összerezzentem.

- Minden ügynöknek, 13-as kód! Ismétlem, minden ügynöknek, 13-as kód! 

Időm nem volt felfogni a történéseket, ösztönösen nyúltam a készülékhez és kizárva a környezetemet, szorgalmas alkalmazott módjára válaszoltam és tettem, amit tennem kellett.

- Itt Taylor ügynök, a helyemen vagyok. Mindenki higgadjon le és várjanak a jelre! Ismétlem, minden ügynöknek, várjanak a jelre!

Nos, ha sokan még mindig nem értik a helyzetet, röviden felvázolom a dolgokat. Egy globális méretű hírszerző ügynökség dolgozója vagyok, ami, akármilyen érthetetlenül és furcsán is hangzik, nem éppen a hírszerzéssel foglalkozik. Legalábbis nem a szó szoros értelmében. Vagyis... van a cégnek, nevén nevezve a S.H.I.E.L.D.-nek (Stratégiai Honvédő Iroda Elhárító és Logisztikai Divíziója) olyan részlege, amely csak a hírszerzésre specializálódott, azonban maga az ügynökség nem erre épült. Hanem a béke, az egyensúly fenntartására, az emberek védelmére. Másoktól vagy éppen saját maguktól. És én ebbe a rendszerbe kerültem bele, amikor elkezdtem itt dolgozni. Jelenleg is ez volt a munkám fő célja: valakit meg kellett védenem, hogy ne árthasson magának vagy a körülötte lévőknek.

A figyelmeztetés után alig fél perccel észrevettem az ügy "célpontját", amint kirohant a cég épületéből, egyenesen az autók közé. Egy pillanatra megrémültem, hátha elütik vagy ő tesz tönkre valamit a történések közepette és a pánik hevében, viszont szerencsére ehhez hasonló sem történt. A zavartságtól és a tudatlanságtól vezérelt alak értetlenül nézett körbe, majd ismételten megindult. Ezúttal felém. Vagyis nem nekem kellett utána rohannom, hanem ő futott egyenesen arra, amerre gondoltam, hogy várakoznom kell. Amint felfogtam, hogy felém tart, úgy tettem, ahogyan a minap előzetesen megbeszéltük a feletteseimmel és a munkatársaimmal. Céltudatosan, mit sem sejtve indultam meg az ő irányába, mintha éppen mennék valahova, akárcsak a többi járókelő. Azonban mikor beértük egymást, ahelyett, hogy hagytam volna zaklatottságában elfutni mellettem, úgy közelítettem felé, hogy pontosan nekem jöjjön. Az ilyen megrendezett jelenetekhez nagy tehetségem volt mindig is, ezért, ahogyan számítottam rá, a célszemély pontosan úgy érkezett mellém, hogy majdnem fellökött, amitől kiesett a kezemből az immár üres műanyag pohár (amit érthetetlen módon eddig még nem dobtam ki), ezzel pedig megállásra és szabadkozásra kényszerítettem őt.

- Bocsánat - nézett rám egy futó pillanatra, hogy elnézést kérjen és fordult volna vissza a haladási irányába, hogy tovább menjen, azonban szinte még ugyanabban a pillanatban visszakapta rám a tekintetét, mintha megismert volna, ettől a felismeréstől pedig tetőtől-talpig ledermedt és képtelen volt megmozdulni.

- Semmi gond - néztem fel rá barátságosan mosolyogva, amire még mindig nem tudott reagálni a döbbenettől - Valami baj van? - érdeklődtem folytatva a szerepemet.

- Peggy? - mért végig hitetlenkedve.

- Sajnálom, de... összekever valakivel - mondtam játszott zavartsággal - Tudok valamiben segíteni? - kérdeztem, látva rajta a tanácstalanságot.

- Én... nem... tudom - nézett körül zavarodottan, majd ismételten megállapodott rajtam a tekintete - Hol vagyok?

- New Yorkban - válaszoltam kedvesen, amitől csak még jobban összezavarodott - Talán eltévedt?

- És... milyen évet írunk? - értetlenkedett továbbra is.

- 2012-t - nos, ha eddig zavarodott volt, akkor most már inkább hasonlított egy elveszett kisgyerekre, és ettől a hirtelen váltástól még én is megijedtem - Minden rendben? Van valaki, akit megkereshetünk, hogy... nincs jól, vagy... hívjak önnek egy taxit? - puhatolóztam jó állampolgár módjára.

- Nem, nem, én csak...

Már kezdtem elhinni, hogy jó irányba haladtam és lassan, de biztosan a bizalmába férkőztem, amikor a nem kívánatos és senki által nem hívott katonai csoport megérkezett, élükön a főnökükkel (aki egyben az én főnököm is).

- Pihenj, katona! - szólt rá a zavart férfira a háta mögül, akinek több sem hiányzott, bekapcsolt a védekező mechanizmusa.

Egy hirtelen mozdulattal megragadott a vállamnál, magához húzva engem a sötét bőrű, kopasz, szakállas, bal szemét szemfedővel eltakaró, fekete ruhát és hosszú bőrmellényt viselő férfi felé fordult és önvédelemből maga elé húzta az én testemet, miközben az egyik kezével a nyakam körül fogott le, a másikkal pedig könnyűszerrel hátraszorította mindkét kezemet, ezzel hatástalanítva engem, mintha veszélyt jelentenék a számára. Sosem voltam gyámoltalan, hiába volt az átlagnál jóval nagyobb ereje, nekem is vannak különleges képességeim, amiknek hála ugyanilyen egyszerűen leszerelhettem volna őt, azonban most nem engedhettem a büszkeségemnek, fenn kellett tartanom a látszatot, hogy egy ártatlan és mit sem tudó járókelő, a körülmények áldozata vagyok. Mégis, hiába a sok éves tapasztalat, sem én, sem az előttem álló férfi nem számítottunk erre: hogy hirtelen baráti tűzzel kell szembenéznem.