Prológus

Futottam, amilyen gyorsan csak bírtam. Fogalmam sincs, hol lehettem vagy hogy egyáltalán hogyan kerültem ide. Az egyik pillanatban még egy elhagyatott utcában sétálgattam, ugyanis észrevettem, hogy többen is feltűnően szemmel tartanak, akiket le szerettem volna rázni, a következőben pedig egy, az Isten háta mögötti kis faházikóban ébredtem és elhagyva azt indultam felfedezőtúrára, amikor, ha jól hallottam, több mint féltucatnyi fegyver kezdett el tüzelni rám - gondolom, azzal a céllal, hogy véget vessenek az életemnek.

Szóval, a ház előtt elterülő tó melletti fenyőerdőben próbáltam kitérni vagy elrejtőzni a golyók elől, azonban azok hűséges kutyák módjára követtek engem. Hasonló érzés lehet egy háborúban részt venni. Szinte centimétereken múlott, hogy 1-1 golyó majdnem eltalált, volt olyan is, mikor a szó szoros értelmében a fülem mellett süvített el a lövedék. Csak a kíméletlen gyakorlások során, mondhatnám, pengeélesre csiszolt érzékeimnek köszönhettem, hogy az első perceket megúsztam komolyabb sérülések nélkül. Aztán kezdett kicsit bedurvulni a dolog. Megmagyarázhatatlan oknál fogva hirtelen elkapott a fáradtság, amitől lassabbá és tompábbá váltam, így fordulhatott az elő, hogy észleltem az első találatot, a jobb felkaromon. Az adrenalin elnyomta a valós hatását, inkább éreztem úgy, mintha egy szúnyog csípett volna meg, viszont itt patakokban folyt le a karomon a vér, ami zavartalanul csordogált le egészen az ujjaimig. Mivel ez a lövés nem tett rám túl nagy benyomást, megingathatatlanul futottam tovább. Ezért sem számítottam a második találatra, ami konkrétan belefúródott a bal lábamba, amit már kellőképpen megéreztem. A fájdalomtól felszisszentem, egy rövidke pillanatra megálltam, hogy felmérhessem a sérülésem súlyosságát. Ezzel pedig végzetes hibát követtem el. Amint felegyenesedtem, újabb lövés talált célba. Pontosan a szívem felett. Ezúttal már ordítottam, mégsem tudtak földre kényszeríteni. A golyó ereje lökött rajtam egyet, de nem estem össze, hanem az utolsó tartalékaimat felhasználva - igaz, kissé vontatottan és erősen sántítva - eredtem újra futásnak.

Amikor már azt hittem, sikeresen elmenekülhetek, fizikai akadályba ütköztem. Amit nem láttam. Komolyan mondom, sőt, esküdni mertem volna rá, hogy nekimentem valami falszerűnek, aminek hatására megtántorodtam és kimerülten estem a hátamra, viszont a szememmel semmit nem érzékeltem magam előtt. Mivel nem tudtam kézzel fogható dologgal megmagyarázni a jelenséget és úgy gondoltam, az a valami nem tűnt el onnan csak azért, mert nekiszaladtam, egyszerűen... feladtam. Beletörődtem a tudatba, hogy az életem bármelyik pillanatban véget érhet, így, amikor már nem dolgozott bennem akkora erővel az adrenalin, kezdtem csak igazán felfogni, mennyire nehezemre esik csupán levegőt venni. A földön fekve, enyhén felemelve a fejem alaposabban végigmértem magamat és konkrétan tátva maradt a szám: szinte a lábszárcsontomban éreztem az egyik golyót, a kezem még mindig vérzett - szerencsére itt csak súrolt a lövedék, úgyhogy nem volt olyan vészes - és a mellkasomnál teljes egészében átázott a felsőm (ahol szintén áthaladt rajtam a golyó, semmi nem állította meg, hogy a hátamon be-, a mellkasomon pedig kimenjen), ezzel nagyon nagy mennyiségű vért veszítve, de... csodával határos módon még mindig életben voltam.

A felismerés után, miszerint nagyon vékony hajszálakon függött halandó életem, észbe kaptam. Ugyanis felhagytak a lövésekkel és némaság szállt az erdőre, amitől én is kicsit megnyugodtam. Egészen addig, amíg halk, megfontolt léptek zaját meg nem hallottam: valaki közeledett felém. A túlélési ösztöneimre hagyatkoztam, ezért kizárva a fájdalmat, villámgyorsan fordultam a hang irányába és automatikusan hátrálni kezdtem - pontosabban hatalmas fájdalmakkal küszködve, hátrafelé vánszorogtam a földön.

- Nyugalom! - szólalt meg mély, már-már barátságosnak ható hangján a léptek tulajdonosa.

Félve néztem fel az előttem álló férfira. Ujjatlan, fekete bőrmellényt viselt, katonáknál látható, zsebekkel teli, szintén fekete nadrágot és ugyancsak fekete terepbakancsot. Arcáról, zöldes árnyalatú szemeiből sütött a segítőkészség, a jó szándék, mégsem adtam magam egykönnyen. Képtelen voltam csak úgy megbízni bárkiben is - főleg valaki olyanban, aki egy felém, számomra nem látható csoport által elkövetett gyilkossági kísérlet után bukkant fel a semmiből és próbált ezúttal fegyver nélkül, sokkal emberibb módon, vagyis szavakkal kapcsolatba lépni velem.

- Mit akar tőlem? - kérdeztem szinte reszketve a fájdalomtól.

- Szeretném megmenteni az életedet - vont vállat egy alig látható mosollyal az arcán, mintha ez olyan természetes és mindennapi dolog lenne - Persze, csak ha megengeded - tette hozzá puhatolózva, védekezően felemelve maga elé a kezeit.

Először felvont szemöldökkel néztem vele farkasszemet, aztán nem bírtam, a stílusától erőtlenül, hitetlenkedve felnevettem.

- Hát... ha már így felajánlottad, - álltam fel nehézkesen, amit az "őrangyalom" aggódó tekintettel és mindenre felkészülten figyelt - nagyon hálás lennék, ha... segítenél rajtam - mosolyogtam rá fájdalmasan.

Rossz ötlet volt tőlem, hogy feltápászkodtam, mert a vérveszteség kezdett legyűrni, emiatt pedig elvesztettem minden megmaradt erőmet, elszédültem és ismét össze akartam esni. Hála a férfinak, ez nem történt meg, gyorsan utánam kapott és megtartott.

- Nehogy meghalj itt nekem! - kért komolytalanul és fojtott hangon a hirtelen rá nehezedő testsúlyomtól.

- Igyekszem - suttogtam kimerülten a vállára döntve a fejem.

- Gyere! - egyik kezével kényelmesen megtámasztotta a hátamat, míg a másikkal a térdeim alá nyúlt, így óvatosan az ölébe vett (amivel megkímélt a fájdalom nagy részétől, azonban még így is megfeszültem a sebeim miatt), és elindult velem vissza a házhoz - Egyébként, Clint vagyok - nézett le rám féloldalasan.

- Renée - suttogtam a hirtelen elkapó kimerültség érzésétől csukott szemekkel, miközben igyekeztem felfogni az iménti eseményeket.

~~~~~

Itt kezdődött el életem egy újabb szakasza. Amikor már azt hittem, több ilyen szakaszváltás nem következhet be nálam (tegyük hozzá csak úgy mellékesen, az előbbi már a második - előzménye - volt), évekkel később kaptam egy megbízást. Ami alapjaiban rengette meg az eddig gondosan felépített világomat.